Már nem szigorúan titkos

Berényi írása pedig különösen alkalmas arra, hogy ki-ki megismerhesse belőle, mit gondoltak és tettek azok, akik az egyházi elhárítással foglalkoztak, mivel a szerző volt a vezetőjük.

Az 1956-os forradalom után a kádári hatalomnak új – vagy legalábbis annak látszó – elveket kellett megfogalmaznia az egyházakkal való bánásmóddal kapcsolatban. Ez 1958-ra állt össze rendszerré. Mivel az e területen dolgozók legtöbbjének még általános iskolai végzettsége sem volt, szükségessé vált, hogy az alapoktól megismerjék az egyházak világát. Berényi e célból írta „művét”.

Mi volt a módszerük? Tulajdonképpen minden megengedhető volt. Jól látszik ez azokon az irányelveken, melyeket a szemináriumokkal kapcsolatban fogalmaz meg a szerző. Bomlasztásról, antiklerikális propagandáról és megannyi más, jól kitervelt akcióról olvashatunk. Arra is rájöttek, hogy az egyházi vezetők kézi vezérlése már nem elég, ezért igyekeztek a struktúra minden részébe beszivárogni.

Külön érdekessége az írásnak, hogy a szóban forgó időszakban már tartott a II. vatikáni zsinat. Egy állambiztonsági tisztnek ezt is operatív szempontból kellett néznie, így Berényi sem tett másként. Részletesen elemzi az ezzel kapcsolatos titkosszolgálati teendőket.

A közreadók által jegyzett tanulmány értelmezi a Berényi-szöveget, ugyanakkor azt is megvilágítja, hogy milyen körülmények között jött létre. Az életrajzi lábjegyzetek akár kislexikonként is használhatók, annyira alaposak és kimerítőek.

(Kiss Réka – Soós Viktor Attila – Tabajdi Gábor: Hogyan üldözzünk egyházakat? L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012. Kapható az Új Ember könyvesboltjaiban.)