Már a spájzban vannak

A történelem iránt érdeklődők persze leginkább az életrajzi filmeket részesítik előnyben. Még akkor is, ha ezek óhatatlanul abból a szubjektív nézőpontból mutatják be a múltat, melyet rendezőjük aktuálisan képvisel. Például Oliver Stone. Az 1991-ben készült JFK – A nyitott dosszié és az 1995-ös Nixon című filmben – utóbbiban Anthony Hopkins játszotta kiválóan a címszerepet – minden olyan sztereotípiát felvonultatott, amely John Fitzgerald Kennedy és Richard Nixon személyéről kialakult az évek során az amerikaiakban.


Kennedy esetében a film természetesen a merénylet körülményeit boncolgatja. Közben persze az is kiderül, hogy a néhai elnök szembe mert szállni a hadiipar, a hadsereg, a titkosszolgálatok és a bürokrácia megkövesedett hatalmi gépezetével, amiért aztán az életével kellett fizetnie. Ezzel szemben Nixont Stone filmje személyiségzavaros, kissé ügyefogyott politikusnak ábrázolja, akit bekebelezett a hatalmi mámor. Az egyoldalú szemléletet jól mutatja, hogy Stone-t egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy a Kennedy által állítólag ellenzett vietnami háborút – a rendező szerint ez az ellenkezés volt a gyilkosok valódi indítéka – végül Nixon fejezte be.

Bár állítólag az amerikai elnökök IQ-ja nem mindig érte el az átlagot, annyi bizonyos, hogy az utóbbi évtizedekben szinte feltétlen tisztelet övezi a Fehér Ház mindenkori lakóját. Ha ő veszélybe kerül, akkor a világ sincs biztonságban. Erre alapult A függetlenség napja és Az elnök különgépe is, melyekben az „első ember” – Bill Pullman, illetve Harrison Ford alakításában – maga is aktív szerepet vállal a kalandokban.

Úgy tűnik, hogy Amerika és a világ legfőbb vezetőjét szerte a világon veszély fenyegeti, és csak otthon van biztonságban. Eddig így is volt. Ám a Támadás a Fehér Ház ellen (2012) és Az elnök végveszélyben (2013) című filmekben egészen Washingtonig mennek a rosszfiúk. Antoine Fuqua és Roland Emmerich rendkívül hasonló történetet vitt filmre, csaknem egy időben. Mindkettőben elfoglalják a Fehér Házat – Emmerichnél önállósult észak-koreai terroristák, Fuquánál elégedetlen katonák –, ráadásul maga az elnök is fogságba kerül. Persze az elitalakulatok hiába próbálkoznak a kiszabadításával, ez mind a két esetben csak egy mellőzött ügynöknek sikerül (Gerard Butler/Channing Tatum).

Clint Eastwood az Államérdek című filmjében igencsak negatívan ábrázolja az amerikai elnököt, ennek ellenére különösebb aktuálpolitikai üzenete nem volt e történetnek. Ezzel ellentétben Jay Roach a Versenyben az elnökségért című alkotása nem csak az ismeretterjesztés kedvéért mutatta be azt az utat, mely a John McCain–Sarah Palin páros Barack Obama elleni vereségéhez vezetett. Biztosan az sem a véletlen műve, hogy Fuqua és Emmerich is ugyanazon rágódik, még akkor is, ha a kivitelezés nem azonos színvonalú. 2001. szeptember 11. óta minden amerikaiban ott van a fenyegetettség érzése. Ezt pedig fenn kell tartani, akár a film kínálta eszközökkel is, hiszen a politikusok – mint azt a híradásokból azóta is halljuk – erre hivatkozva avatkoznak be szerte a világon, akár katonailag is. Ha pedig az jelenik meg a filmvásznon, hogy az ellenség már a spájzban, akarom mondani a Fehér Házban van, biztosan nem kell sokáig győzködni egy amerikai polgárt egy-egy beavatkozás szükségességéről.

„Az elnök nem egy személy, hanem egy intézmény” – hangzik el a Gyilkosság a Fehér Házban című krimiben. Fuqua és Emmerich is tudja, hogy ha az elnököt fenyegetik, akkor Amerikával húz ujjat. Aki pedig az Egyesült Államokat fenyegeti, az előbb-utóbb pórul jár. Még akkor is, ha valójában nem ő, nem akkor és nem is ott.