Már a spájzban vannak

A történelem iránt érdeklődők persze leginkább az életrajzi filmeket részesítik előnyben. Még akkor is, ha ezek óhatatlanul abból a szubjektív nézőpontból mutatják be a múltat, melyet rendezőjük aktuálisan képvisel. Például Oliver Stone. Az 1991-ben készült JFK – A nyitott dosszié és az 1995-ös Nixon című filmben – utóbbiban Anthony Hopkins játszotta kiválóan a címszerepet – minden olyan sztereotípiát felvonultatott, amely John Fitzgerald Kennedy és Richard Nixon személyéről kialakult az évek során az amerikaiakban.


Kennedy esetében a film természetesen a merénylet körülményeit boncolgatja. Közben persze az is kiderül, hogy a néhai elnök szembe mert szállni a hadiipar, a hadsereg, a titkosszolgálatok és a bürokrácia megkövesedett hatalmi gépezetével, amiért aztán az életével kellett fizetnie. Ezzel szemben Nixont Stone filmje személyiségzavaros, kissé ügyefogyott politikusnak ábrázolja, akit bekebelezett a hatalmi mámor. Az egyoldalú szemléletet jól mutatja, hogy Stone-t egyáltalán nem zavarja az a tény, hogy a Kennedy által állítólag ellenzett vietnami háborút – a rendező szerint ez az ellenkezés volt a gyilkosok valódi indítéka – végül Nixon fejezte be.

Bár állítólag az amerikai elnökök IQ-ja nem mindig érte el az átlagot, annyi bizonyos, hogy az utóbbi évtizedekben szinte feltétlen tisztelet övezi a Fehér Ház mindenkori lakóját. Ha ő veszélybe kerül, akkor a világ sincs biztonságban. Erre alapult A függetlenség napja és Az elnök különgépe is, melyekben az „első ember” – Bill Pullman, illetve Harrison Ford alakításában – maga is aktív szerepet vállal a kalandokban.

Úgy tűnik, hogy Amerika és a világ legfőbb vezetőjét szerte a világon veszély fenyegeti, és csak otthon van biztonságban. Eddig így is volt. Ám a Támadás a Fehér Ház ellen (2012) és Az elnök végveszélyben (2013) című filmekben egészen Washingtonig mennek a rosszfiúk. Antoine Fuqua és Roland Emmerich rendkívül hasonló történetet vitt filmre, csaknem egy időben. Mindkettőben elfoglalják a Fehér Házat – Emmerichnél önállósult észak-koreai terroristák, Fuquánál elégedetlen katonák –, ráadásul maga az elnök is fogságba kerül. Persze az elitalakulatok hiába próbálkoznak a kiszabadításával, ez mind a két esetben csak egy mellőzött ügynöknek sikerül (Gerard Butler/Channing Tatum).

Clint Eastwood az Államérdek című filmjében igencsak negatívan ábrázolja az amerikai elnököt, ennek ellenére különösebb aktuálpolitikai üzenete nem volt e történetnek. Ezzel ellentétben Jay Roach a Versenyben az elnökségért című alkotása nem csak az ismeretterjesztés kedvéért mutatta be azt az utat, mely a John McCain–Sarah Palin páros Barack Obama elleni vereségéhez vezetett. Biztosan az sem a véletlen műve, hogy Fuqua és Emmerich is ugyanazon rágódik, még akkor is, ha a kivitelezés nem azonos színvonalú. 2001. szeptember 11. óta minden amerikaiban ott van a fenyegetettség érzése. Ezt pedig fenn kell tartani, akár a film kínálta eszközökkel is, hiszen a politikusok – mint azt a híradásokból azóta is halljuk – erre hivatkozva avatkoznak be szerte a világon, akár katonailag is. Ha pedig az jelenik meg a filmvásznon, hogy az ellenség már a spájzban, akarom mondani a Fehér Házban van, biztosan nem kell sokáig győzködni egy amerikai polgárt egy-egy beavatkozás szükségességéről.

„Az elnök nem egy személy, hanem egy intézmény” – hangzik el a Gyilkosság a Fehér Házban című krimiben. Fuqua és Emmerich is tudja, hogy ha az elnököt fenyegetik, akkor Amerikával húz ujjat. Aki pedig az Egyesült Államokat fenyegeti, az előbb-utóbb pórul jár. Még akkor is, ha valójában nem ő, nem akkor és nem is ott.

Szólj hozzá!

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.