Ha mélyebbre, emlékeink közé tekintünk, számos gyermekkori idill tárul elénk: ólomból vagy fából készült „lovagok” képe bukkan elő, melyek sokszor „győzelemre vitték” képzelt „csatáinkat”. A malborki vár ez utóbbi álmokat teljesíti be, sőt, felül is múlja azokat. Egy mesebeli időutazás segítségével korrajzot nyújt a visszavonhatatlanul letűnt középkori szerzetes-lovagokról, korukról és egy elfeledett államról. A vörös téglából épült monumentális vár minden korosztály számára izgalmasan tárulkozik fel, megismertetve az egykori celláktól kezdve a konyhán át a különböző építészeti szempontból díszesebbnél díszesebb termekig bezárólag a keresztes lovagok életét, hétköznapjait.
A Budapesttől mintegy ezer kilométerre északra, Gdansktól hatvan kilométerre délre található vár felkeresése megéri a fáradságot. A Szűz Máriát védőszentjüknek tartó Mariánus Lovagok (közismertebb nevük Német Lovagrend) itt rendezték be központjukat, szervezeték meg államukat és annak fővárosát – miután kiszorították a szentföldi, majd a II. András magyar király által felkínált erdélyi (Barcaság) területekről. A lovagokat Mazóviai Konrád lengyel fejedelem telepítette le ezen a területen.
A Német Lovagrend tagjainak életvitele kezdetben – a templomosokhoz hasonlóan – a szerzetesek szigorú életformáját követte. Az 1198-ban II. Amalrik jeruzsálemi király által Akkóban alapított, majd pedig a következő évben III. Celesztin pápa által engedélyezett rend tagjai a nagymester felügyelete alatt, közösségben éltek. Engedelmességi, szegénységi és tisztasági fogadalmat tettek. Az első időszakban a Szentföldön és az oda vezető zarándokutak mentén működő ispotályokban (korabeli menedék-, illetve kórházak) betegápolással foglalkoztak. A mai Észak- Lengyelországban történt letelepedésüket követően államot alapítottak. IX. Gergely pápa 1234-ben kiadott úgynevezett rieti bullájában megerősítette az államalapítást, annak területét „örök időkre” a lovagrendnek adományozta. Ez az állam páratlan volt a korabeli Európában: egyszerre volt egyházi és világi. A lovagok a kor hivatalos egyházi elvárásával egyezően karddal indultak téríteni (keresztes háborúkat folytattak) a szomszédban élő pogány balti (porosz, litván, lett) és finnugor (lív, észt) népeket. Az elfoglalt területeket Szűz Máriának ajánlották, ezért is kapta a főváros a „Mária-földek” nyomán a nevét: németül Marienburg, azaz Mária-vár.
1263-ban IV. Orbán pápa engedélye adott újabb lendületet a különös állam fejlődésének: a szegénységi fogadalmat tett lovagoknak lehetővé tette a földi javak korlátlan birtoklását. A lovagok – élve a lehetőséggel – monopolizálták a térség gabonakereskedelmét. A Hanza Szövetséggel stratégiai egyezséget kötöttek: egymás tevékenységét segítve és kiegészítve a térség leggazdagabb kereskedőivé emelkedtek. A „harcos szerzetesek” nyomában telepesek érkeztek a Rajna vidékéről, akik fejlett agrárkultúrát, városi életmódot valósítottak meg. A teuton lovagok százötven év alatt száz várost és ezernégyszáz falut alapítottak. A lovagállam – amely a kor legkorszerűbb állama volt – Winrich von Kniprode nagymester idején, 1351 és 1382 között élte virágkorát. Határai körbefogták a mai Észak-Lengyelországot, Oroszország kalinyingrádi részét, Litvánia tengerparti és északi részét, Lettország, illetve Észtország területét. A környező országok veszélyeztetve érezték magukat a gyorsan fejlődő államtól. A lengyel-litván közös csapatok 1410-ben Grünwaldnál megnyerték a sorsfordító háborút (bár a gótikus várat csak 1457-ben sikerült bevenniük). A vesztes csata a nagymester halálán túl visszafordíthatatlan következményekkel járt: a lovagrend véglegesen meggyengült, a lovagi állam szekularizálódott, nagymesternek ezek után hercegeket, német őrgrófokat választottak. Brandenburgi Albert herceg, a rend nagymestere 1525-ben evangélikus hitre tért, ami a Német Lovagrend jelképes végét jelentette – az államét viszont ténylegesen (ennek „romjain” született meg a későbbi Porosz Királyság elődje, a hasonló nevű hercegség,). A rend két ágra szakadt. 1809-ben Napóleon elrendelte feloszlatását, ezzel egyházi jellege végleg megszűnt. Ezt követően még ugyan léteztek, de történelemformáló szerepük és erejük teljesen elhalványult. Ma is élő tagjaik karitatív tevékenységgel foglalkoznak.
Megpillantva a festői Nogat folyó (a Visztula deltájának egyik ága) partján álló, 2000-től az UNESCO Világörökség részét képező váregyüttest, lélegzetelállító kép tárul elénk: teljes szépségében feltűnik a hatalmas épületegyüttes. Jobbra látjuk a Felsővárat, mely sorrendben először épült fel. A monasztikus életformának megfelelően a négyszögletes épület egy többszintes erődített kolostor. A háromszög szerkezetű, karcsú vonalvezetésű, gótikus boltíves zárt, belső kerengők nyújtotta hatást tovább növeli az udvaron található, főnix madárral ékesített várkút, majd a gyönyörködtető Aranykapu képe. Az aranyozott gótikus porticuson át, melyhez egy ugyancsak gótikus előcsarnok épült, jutunk a Miasszonyunk-templom szentélyébe.
A Középső várat, melyet függőhíd köt össze az előbbi épületrésszel, 1310 után kezdték építeni. Itt található a Nagymesteri Palota, melyet 1382-1399 között Konrad Zöllner von Rotenstein emeltetett: a korabeli gótika egyik legszebb, lélegzetelállító építménye. A Nyári refektórium (ebédlő) pálmaboltozatú, késő gótikus mennyezetét egyetlen, központi gránitoszlop tartja. Az Alsó várat a XV. század derekán fejezték be. Ez utóbbiban ma népszerű szálláshely, étterem és emléktárgyboltok működnek. A vár „a legek” építménye: a világ legnagyobb téglagótikus épülete. Számos ipari és szolgálati újítás is kapcsolódik a várhoz és egykori lakóihoz. Közülük az egyik legeredetibb, hogy a világon itt alkalmazták először a tűzoltólaktanyákból jól ismert rudakat, melyeken pillanatok alatt le lehetett csúszni a gyilokjárókba. Az utolsó lovagok 1457-ben hagyták el a várat. Az épületegyüttes a különböző korokban hadi célokat szolgált, majd a II. világháború folyamán súlyos károkat szenvedett, mintegy nyolcvan százaléka megrongálódott. Az ötvenes években kezdődött meg helyreállítása; a vármúzeum 1961-ben nyílt meg.
