Férfi-szívem a szívedre rátalált
„Egy munka révén ismerkedtünk meg. Február utolsó hetében Ildikó a cégemnél dolgozott, és rögtön megtetszett nekem. Az első randevúnkról késett, én pedig már legénykoromban sem vártam a lányokra. Így csak egy piros közlekedési lámpán múlt, hogy nem kerültük el egymást, és elindulhattunk máig tartó közös utunkon. Ennek idén húsz éve. És ugyanennyi idő telt el az eljegyzésünk, majd a decemberben az újpest-megyeri Nagyboldogasszony-templomban megtartott esküvőnk óta. Valódi egymásra találás volt a mienk, úgy éreztük, hogy minden »klappol« kettőnk között” – mondja Zoli. A mesébe illő találkozás történetét hallgatva Ildikó – éppen gipszben lévő, törött lábát felpolcolva – bólogat és mosolyog az ismerős fordulatokon. Miközben beszélgetünk, legkisebb gyermekük, Lilla, hol egyikük, hol másikuk karjában várakozik. Az egyre nyűgösebb babát Zoli egy láthatóan több gyereket kiszolgált, puha takaróba csomagolja, és pár perc alatt elaltatja. A férj és a feleség egyaránt olyan családban nőtt föl, ahol politikai okokból nem gyakorolták a hitüket. Egyikük szülei sem tagadták a Teremtő létezését, de gondolkodásmódjukat és mindennapjaikat nem szőtte át az istenkapcsolat.
„Két hónappal ezelőtt kérdeztem meg az édesanyámtól, hogy ha meg vagyunk keresztelve, miért nem neveltek katolikus hitre – mondja Ildikó. – Azt válaszolta, hogy azért nem lehetett, mert akkoriban édesapám munkásőr volt. Az unokatestvéreimet már nem is keresztelték meg, csak névadó ünnepségük lehetett a munkásőrségi bál keretében. Templomba és hittanra nem jártunk, de az imákat megtanulhattuk. Mindegyik gyerekünk meg van keresztelve, de tavaly év végéig mi sem jártunk misére.”
Szeretem, amikor ölbe vesz, azt is, ha esténként kádba tesz
Sokan vannak, akik vallási meggyőződésből vagy különböző ideológiák mentén válnak nagycsaládossá. Zolinak és Ildikónak ezzel szemben egyszerűen azért van nagy családja, mert sok gyereket szerettek volna – ami meg is adatott nekik. „Niki lányunk 1997-ben született. Emlékszem, a keresztelőjén mondtam is az atyának: én annyira szeretek gyermeket hordani a szívem alatt, alig várom, hogy ismét várandós legyek.” Zoli ebben az időben informatikai területen dolgozott, és esténként mindig későn ért haza. Egy idő után be kellett látnia, hogy vagy munkát – és egyúttal életvitelt – vált, vagy nem látja majd felnőni a gyerekeit.
Sok családfenntartó küzd napjainkban ezzel a problémával. Ildikó reggeltől estig a család, a gyerekek, a háztartás és a családi vállalkozás ügyeiben járt el. Férje reggelente elvitte a gyerekeket az óvodába, iskolába, majd az esti fektetésnél látta őket legközelebb. Két hét családi nyaralás élménye után Zoli elhatározta, addig fogja fejleszteni a családi céget, amíg meg nem tudnak élni belőle. Miközben e terv megvalósításán dolgoztak, folyamatosan bővült a família: 2001-ben született Dominik, 2005-ben Márton, 2006-ban Zsombor, 2008-ban Gellért. Zoli és Ildikó derűvel emlékeznek azokra az időkre, amikor a nagyobb testvérek karácsonyra, születésnapra kistestvért kértek (és kaptak) ajándékba. Minél több a gyerek, és minél alacsonyabb az életkoruk, annál nehézkesebben, lassabban mozdul egy család. A nagycsaládnak ugyanakkor számos előnye is van, amit minden családtag naponta megtapasztal. Ezek közé tartozik például, hogy a nagyobb testvérek látják felnőni a kicsiket, így nem élnek meg „generációs szakadékot” a szülők és a testvérek között. A gyerekek együtt játszanak, legóznak, autóznak, de együtt járnak kézilabdázni, kosarazni és furulyaórára is. A nagyobbak is segítenek egymásnak, és a szülők úgy látják, hogy az otthoni családi működésnek köszönhetően a gyerekek aktívabban vesznek részt a templomi, illetve iskolai közösségi életben is. „A mi fiaink a lányokkal is ügyesebben kommunikálnak” – teszi hozzá Zoli.
Szentek és ápolónők
Ildikó számára az anyaság természetes állapot. Sokan kérdezik tőle, hogyan tudja ellátni a gyerekek, a háztartás és a munka körüli teendőket. Erre csak azt szokta felelni: másképp el sem tudja képzelni az életét. „Bennem rengeteg energia van, jól bírom ezt az életformát. Általában fél hatkor kelünk, akkor megetetem Lillát, aztán lemegyek a konyhába, és előkészítem a reggelit. Délelőtt itthon dolgozom az irodában, megfőzöm az ebédet, és ha épp nincs gipszben a lábam, akkor sétálok egyet Lillával a környéken. A nagyok nem napközisek, iskola után hazajönnek, így ha szükséges, délutánonként segítek nekik a tanulásban, a férjem pedig különórákra viszi őket. Este a vacsoránál általában megbeszéljük, hogy kivel mi történt aznap, és ha belefér, tévénézés helyett inkább játszunk egyet közösen. Ezután következik a fürdetés, majd a mese. Az idősebbek természetesen már maguk osztják be az idejüket és a feladataikat” – meséli Ildikó. Arra a kérdésre, hogy elfoglalt családanyaként van-e ideje magára, mosolyogva és alázattal válaszolja, hogy nincs. De abban sem biztos, hogy egyáltalán lenne-e erre igénye. A legidősebb gyerek már tizennyolc éves, így a kamaszkorát is végigkísérte Ildikó. Erről az életszakaszról így vall: „Kivártam, amíg újra tudunk beszélgetni a lányommal. Zoli ugyan türelmetlenül jegyezte meg néha, hogy az nem »egészséges«, ha egy édesanya nem tud kommunikálni a lányával, de én bíztam benne, hogy eljön az idő, amikor ismét menni fog. És így is lett. Visszatekintve azt látom, bár nem mindig volt könnyű, jól tettem, hogy elfogadtam és tiszteletben tartottam a lányom határait. A fiúkkal szerintem kicsit más a kapcsolata egy anyának, mert ők kezdeményeznek, mindig közelednek felém, bármi legyen is a helyzet” – vallja Ildikó.
Anya, mégis nehéz
„Ildikó betegségéig az volt az életünk egyik alapelve, hogy ha tőlünk telhetően ellátjuk a feladatainkat, akkor a dolgaink rendben működnek. A gyerekek érkezését örömmel fogadtuk, még akkor is, ha tudtuk, hogy ez újabb kihívásokkal jár majd. Mára ezt gondviselésnek hívjuk” – mondja Zoli, és Ildikó egy történettel kapcsolódik a szavaihoz: „A betegségem lefolyása is gondviselésszerű volt. Az események egymásutánjában azt éltem meg, hogy semmi sem véletlen, ami történik velünk. Hetedik gyermekünk, Lilla születése után rosszulléteim voltak, fájt a fejem, magas volt a vérnyomásom. Az orvosok azonban megnyugtattak, hogy ezzel nincs semmi gond, a szülés után természetes lehet a vérnyomásváltozás. A kivizsgálásokat ennek ellenére folytattuk. Éppen orvoshoz indultunk, amikor az autóba beülve azt vettem észre, hogy nem tudok beszélni, és az egyik oldalam lebénult. Zoli azonnal cselekedett, rohamkocsit hívott, így kerültem az Országos Idegtudományi Intézetbe. Addig a pillanatig úgy gondoltam, puszta szerencse, hogy így alakultak a dolgok. De a sikeres műtét és a viszonylag teljesnek mondható felépülés óta biztos vagyok benne, hogy mindez csak Isten gondviselő jelenléte révén történhetett így. A rosszullétem alatt, amikor már valamennyire visszatért a beszédem, arra kértem a férjemet, hogy hívja fel a plébániáról Pannit és Marikát, akik nagyon sokat tesznek a közösségért. Őket kértük, hogy imádkozzanak értem. Még aznap mondtak értem egy misét, amelyen ott volt a hitét amúgy nem gyakorló tizenhat éves fiam és az édesapám is. Ettől a naptól kezdve járnak és járunk a vasárnap esti misére a káposztás megyeri Szentháromság-templomba. Jöttek velünk szépen a gyerekek is, bár a lányom és a nagyfiam mostanában hárítják a témát, de ezt nem tartom gondnak, számomra sem tették kötelezővé a szüleim a templomba járást. A műtétem után több éjszakát végigsírtam. Féltem, és megrendítő élmény volt a betegségem. Amikor a beavatkozást végző orvos az operáció előtt azt mondta: „Isten áldjon!”, nagyon megijedtem, azt hittem, hogy így köszön el tőlem. Aztán megnyugtatott, hogy ez nem azt jelenti. A sikeres műtét utáni kontrollon már óvatosabb volt, és rákérdezett: »Mondhatom, hogy Isten áldjon? « Akkor már nyugodt szívvel fogadtam a jókívánságát. A félelmem oka elsősorban azt volt, hogy nem tudtam elképzelni, mi lenne a gyerekeimmel nélkülem. Az agyi trauma ugyanakkor hitet adott: a templomban azóta megnyugszom, párbeszédben vagyok Istennel, akiről tudom, hogy vigyáz rám, ránk. A betegség szinte nyomtalanul elmúlt. Zoli szerint ez jel volt Istentől, amit komolyan kellett vennünk. A velem történteknek köszönhetően rátaláltunk a hitre és a plébániai közösségre is” – mesél az őt ért betegségről és annak következményeiről Ildikó. Zoli úgy látja, a felesége betegsége leginkább abban változtatta meg a mindennapi életüket, hogy azóta nagyon várják a vasárnap estéket: jó érzéssel tölti el őket a közös készülődés a misére, a találkozás a barátokkal, amely most már állandó része az életüknek.
„Májusi-karácsonyban”
A Kubik család sok időt tölt parádsasvári hétvégi házában. Együtt kirándulnak, játszanak, pihennek a gyerekekkel, süteményt sütnek a nagyobbakkal. „Nagyon szeretünk karácsonykor együtt lenni, és vágytunk arra, hogy év közben is legyen egy hasonló élményünk. Zoli ötlete volt, hogy tartsuk meg a »családunk ünnepét«. Így immár kilenc éve minden nyáron elutazunk egy vagy több napra. A különleges alkalom meglepetés minden gyerek számára. Ilyenkor mindig valami olyasmit szoktunk kitalálni, ami biztosan érdekelheti őket. Általában feszült izgalom és várakozás előzi meg ezt a napot. Első alkalommal Schönbrunnba utaztunk, de voltunk már Velencében, Prágában, sétahajóval Esztergomban, és előfordult, hogy vidámparkba mentünk, vagy lovagolni, vagy bobozni Miskolcra. A családunk napján készült fényképeket aztán kirakjuk a falra, és az év hátralevő részében örömmel nézegetjük a közös élményeink pillanatfelvételeit. Amikor ezek a családi alkalmak elkezdődtek, még nem voltunk templomba járó emberek. Mára azzá lettünk, és az egyik legfőbb vágyunk, hogy amit a hit által kaptunk, azt továbbadhassuk a gyerekeinknek is.”
Fotó: Szikora Zsombor
