Magyarok külföldön: Brüll Ede zenész, zeneszerző

Balatonboglári borászcsaládból származom, de a szüleim nem akartak belőlem is borászt nevelni. Igaz, azt sem akarták, hogy zenész legyek, főleg anyukám nem. Anyai nagyapám megbízhatatlan, felelősséget vállalni nemigen képes, családjának sok szomorúságot okozó ember volt, és mivel anyukám ezt a zenész mivoltával kapcsolta össze, engem féltett a zenészéletmódtól.
Egy sorsszerű találkozás végül mégis a zenélés felé terelt aztán. Tizenkét-tizenhárom éves koromban Balatonbogláron sétálva két barátomba botlottam. Éppen egy helyi zenészhez, Légrádi Antalhoz mentek, és engem is magukkal vittek. Tóni rockzenekarban gitározott, és korábban több zenészt is kinevelt már. Az ő hatására, irányításával elkezdtem basszusgitározni. Végre találtam valamit, amiért lelkesedni tudtam, és aminek az önkifejezéshez volt köze. A gimnáziumban már zenekarok tagja voltam: rock­fesz­ti­vá­lokra jártunk, Kispál- és Tankcsapda-számokat játszottunk. Tizenhat éves korom táján újabb fontos hatás ért: megismertem a Red Hot Chili Peppers számait, amelyekben az átlagosnál jelentősebb szerep jutott a basszusgitárnak. Tizenhét évesen a jazz világa bűvölt el.
Ám ekkor még mindezek ellenére biológusnak készültem. Mivel a felvételim hajszál híján nem sikerült – a szóbelin belehúztam egy olyan tételbe, amit nem tudtam –, egy éven át Pécsen nyelvet tanultam, nyáron pedig jazztáborokba mentem. Aztán Budapestre kerültem: a jazz tanszak növendéke lettem a kőbányai konziban. Ekkortól vettem igazán komolyan a zenét.
A lelkem nyugalmát azonban nem találtam meg általa. Feszültség keletkezett bennem amiatt, hogy ellentmondok édesanyám akaratának, és attól féltem, ha egészen a zenélés mellett döntök, nem lesz majd rendes életem, családom. Többször jelentkeztem a székesfehérvári Kodolányi-főiskola jazz tanszakára, sikertelenül. Ezért végül a baptista főiskola gospel szakára iratkoztam be. Itt támogató közegre találtam, és sok év után először éreztem úgy, hogy előadóművésznek szánt az élet. Nagyon színes zenei tanulmányokat folytattam: énekeltem, orgonáltam, zongoráztam, de közben megmaradtam a basszusgitárnál is. Ekkor kezdtem zeneszerzéssel foglalkozni. Az volt a tervem, hogy filmekhez-rajzfilmekhez fogok zenét írni.
A diploma megszerzése után nemigen találtam a helyem, ezért 2007-ben fogtam a hangszeremet, és Párizsba utaztam – anélkül, hogy bárkit ismertem volna ott. Mivel francia tagozatos gimnáziumba jártam, nyelvi problémám nem volt. Azért mentem, hogy jazziskolába járjak és zenét szerezzek. Tudtam, hogy Franciaország az animációsfilm-ipar európai fellegvára, így láttam esélyt arra, hogy befuthatok.
Kezdetben youth hostelekben laktam, de aztán felhívtam egy papot, akinek a telefonszámát a Chemin Neuf (francia alapítású katolikus közösségi mozgalom – a szerk.) honlapján találtam, és a segítségét kértem. Ez jó ötlet volt, mert néhány nap múlva már egy olyan, az Eiffel-toronytól tizenkét percre levő erdő melletti, háromszintes házban laktam, amelynek tulajdonosa, egy művészetterapeuta hölgy csak ritkán tartózkodott otthon. Ez maga volt számomra az isteni gondviselés.
Később azonban rengeteg helyen laktam még, és sokszor számkivetettnek éreztem magam. Franciaországban váltam igazán felnőtté. Otthon a szüleim sok mindent alám tettek, kint viszont teljesen magamra voltam utalva. Rengeteg nehézséggel kellett szembenéznem; két éven át a kukákat túrtam, hogy legyen mit ennem. Érzelmi támaszt sem nyújtott senki. Napközben gyakran megesett, hogy bementem valamelyik templomba, és kisírtam magam. Mégis azt mondom: éppen a nehézségeim segítettek a legtöbbet. Erőt adott, hogy valamilyen cél érdekében mentem ki, és ki tudtam tartani. Minden módon próbáltam a felszínen maradni: gyerekekre vigyáztam, szobát festettem.
Az első szakmai feladatomat már az első évben megkaptam: egy párizsi magyar egyesület felkért, hogy komponáljak darabot Szent Miklósról hét-nyolc éves gyerekek számára. Később más színpadi feladatom is akadt, és az animációs vonalra is ráálltam. Demócédét készítettem, és leadtam filmstúdióknál, produkciós ügynökségeknél. Ez 2009-re meghozta az első animációs munkámat: négy vámpíros vizsgafilmhez kellett zenét írnom. Az igazi áttörésre azonban az után került sor, hogy a francia animációs filmszövetségnél is leadtam a demómat. Két hét múlva már fel­adatot is kaptam tőlük. Az első, több ezer eurós tiszteletdíjamat – ezt soha nem fogom elfelejteni – 2010. október 30-án fizették ki. Alig akartam elhinni!
Időközben kiváltottam a vállalkozói igazolványt, és animációs filmeket, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak produkcióit kezdtem vetíteni bárokban, mozitermekben.
2013 vége óta ismét inkább itthon vagyok, de a francia kapcsolataim megmaradtak, így továbbra is kapok onnét zeneszerzői feladatokat, járok ki játszani, néha pedig zsűritagnak hívnak animációs fesztiválokra. Továbbra is keresem az utamat, de egy jó projektre már rátaláltam: gyerekek zenés-filmes, játékokba ágyazott fejlesztésével foglalkozom, és tinik számára is kidolgoztam egy drogprevenciós programot, amelyben a filmkészítés a terápia eszköze.
Úgy tapasztaltam, hogy Franciaországban kevesebb tehetséggel is jobban boldogulnak a fiatalok, mint itthon, mert általában támogatóbb a közeg. Itthon sokszor mintha olyan koldusok lennénk, akik arannyal teli ládán ülnek, mert nincs elég biztatás, túl sok a visszahúzó erő, a korlátozás és önkorlátozás. Túl sok a szabály, és a többségük arról szól, milyen változásra miért nincs lehetőség. Franciaország feltöltött; bátrabbá, küzdőképesebbé tett.