és látszik már közelről
a reszkető hidak pántja
a Dunán, látni a füstfátyolos utcákat,
az úttesten a tengernyi port,
rálátni a romos házsorokra,
melyeket zsoldosok csizmája tiport,
akár játékmackókat…
mind aláhull végül
a tátongó űr
mélyére, a romokba.
* * *
De mindig, időtlen időkön át,
amíg nem szűnnek zúgni a magyar folyók,
amíg a Duna ezüst lábbal
vonul a zöld völgyek között,
fennmaradnak az elesettek a krónikákban.
És amíg egyetlen magyar is él,
amíg a napfény esőjében érlelődnek
a hegyek lejtőin a szőlőfürtök,
amíg fennmarad
ez az egyetlen föld, e vértől vörös
rög,
és a lankák erdőiből egyetlen forgács –
nem némul el e viharzó kiáltás,
a véráztatta kövek kórusa:
Dicsőség a kéznek, mely félelem nélkül
megragadta a fegyvert a felkelés lázában,
dicsőség az embereknek, kik fegyverrel
a kézben, felemelt fejjel haltak,
dicsőség a szájnak, melyet gipsz fojtott
és szájpecek és a hangosbeszélők bömbölése,
és amely a bombák dörejében is
kimondta
a szót,
akár ezüsttrombiták riadóját,
a szót,
akár egy bronzharang nyelvét,
akár egy örökifjú zászlót,
mely a nemzet háromszínű karjaként lobog,
a szót:
– Függetlenség.
1956
Zsille Gábor fordítása
Franciszek Fenikowski (1922-1982)
lengyel költő, prózaíró
