Lássuk először néhány nevezetes Szabó Magda-regény „csíráit”! Az Élet és Irodalom 1962. május 12-i számában megjelent, rövidségében is nagy hatású novella, a Valami a nem sokkal később megjelent Pilátus tömör előképe, egy idős asszony és egyedülálló lánya kapcsolatáról a halálközelség időszakában. Az Eszmélés című akvarell, amely 1960 augusztusában a Nők Lapjában jelent meg, kettős „nyitány”. Egyszerre ígéri már az Ókút című, még mozaikokból építkező gyermekkor- és Debrecen-idézőt, s a hatalmas családi tablót, a Régimódi történetet. Ugyanitt, 1960 októberében látott napvilágot az ugyancsak a Pilátus irányába mutató Mécses helyett; mindkettő a rajongásig szeretett, bölcs és gyermeki lelkű apának, Szabó Elek debreceni kultúrtanácsnoknak állít ércnél maradandóbb emléket.
A Tárcák című fejezet gyönyörű epizódja, az Első levél Piroskának az írónő szeretett nagynénjét, az óvónői hivatásától igazságtalanul megfosztott, ritka emberségű és jóságú Jablonczay Piroskát idézi fel, akinek alakja A danaida lapjain még csak közvetetten, inkább egy régi óvoda világának felidézése révén jelenik meg. A Für Elise-ben viszont egyértelműen a főszereplők egyikeként lép elénk. A tárcák sorában a többitől különböző hangvételű, mégis nagyon „szabómagdás” az Emberség, amely valóban emberközelbe hoz egy, a kádárista Magyarország életében fontos formációt: a szocialista brigádot, amelynek teljesítményébe a kötelező író-olvasó találkozók is beszámítottak. Egy igazi író azonban az ilyen, kétoldalú „penzumokat” is nagybetűs Találkozásokká tudta avatni!
A Vallomások fejezetében kitüntetett helye van Vrabecz Mária remek írásának, amely Pozsonyban, a Vasárnap című szlovákiai magyar családi magazinban jelent meg 2003-ban, amikor Szabó Magda 85 esztendős volt. A felvidéki magyar újságírónő nem erőszakolt kérdéseket a magyar széppróza koronázatlan királynőjére, hanem csupán egy-egy összefoglaló mondatot tűzött e megrendítő önvallomás egy-egy bekezdése elé. A szép befejezést idézzük: „Mostanra sokat szelídült bennem a régi önzés, nehezen tudok nemet mondani. A fogadott fiam nélkül képtelen volnék megszervezni az életemet, ő a családja mellett velem is törődik, mert semmire sincs időm. Pedig nagyon sok dolgom van még, és szeretném tisztességesen elvégezni.”
Igen, a debreceni kisasszonynevelde, a szigorú Dóczy Intézet nem mindennapi munkamorált oltott növendékeibe, köztük a kezdetben sok bosszúságot (lásd az e könyvben is felidézett „kutyás Szabó” históriát), majd annál több büszkeséget és örömet szerző Szabó Magdába. És itt találkozott az ellene prüszkölők mellett olyan nagyszerű tanárokkal is, akiknek köszönhetően 1959-ig becsülettel folytatott pedagógusi munkája során gyermektelenül is anyaszívű tudott lenni. Erről tanúskodik az Áldott legyen emléke! című, 1962-es Kortárs-publikáció, amely szép vallomás az írónő/tanárnő József Attilához kötődő élményeiről.
Egészen más világba visz azután Szabó Magda levelezése, többek között Gömöri Györggyel, a sokáig Cambridge-ben élt költővel és irodalomtörténésszel. De felbukkannak itt szép Nemes Nagy Ágnes-, Hegedüs Géza-, Somlyó György-, Lengyel Balázs-, Domokos Mátyás-, Lator László-, továbbá Janikovszky Éva-levelek is, annak bizonyítékául, hogy a Szabó Magda-i, rokonszenvesen öntörvényű kisvilág sok és nagyon különböző embert tudott megszólítani. Az interjúk sorából nem hagyható ki végül a mindig felkészült, mindig „mélyfúrásra” kész Ferch Magda 2003 októberében készült születésnapi interjúja sem, amelyet a Magyar Nemzet közölt. Ennek zárómondata egy gyönyörű hitvallás és köszönetmondás: „De hogy Isten folytatja-e jóságos politikáját, hogy írni hagy, már tőle függ, az ő kegyelmétől.”
E mondat elhangzása után még további kegyelmi időszak, öt alkotó esztendő következett. A jelen értékmentő-értékfelmutató kötet utolsó fejezete, az Ezüst monológ Szabó Magda korai verseinek, az Új Időkben és az 1942-es Debreczeni Képes Kalendáriomban napvilágot látott publikációinak kis gyűjteménye, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy az írónő igazi műfaja az epika, a dráma és az esszé volt, íróvá érésének viszont fontos fázisát jelentette életművének költői korszaka. Meg kell említenünk még Szabó T. Anna szép nekrológját, amelyet 2007 decemberében a Holmi közölt, s végül, de nem utolsósorban földije, a debreceni irodalomtörténész, Urbán László szubjektív szavait, amelyeket ő „utószónak álcázott”. Ebben meghatóan vall a honi, majd világsikert élvező írónő változatos pokoljárásairól, élete hősiesen cipelt keresztjeiről, s idézi a kötet egyik interjújának kulcsmondatát: „Debrecen nélkül nem tudok lélegzeni. Ott tartom a tartaléktüdőmet.”
Bizonyosak vagyunk abban, de legalábbis reméljük, hogy ez a kötet s a Jaffa Kiadó teljes sorozata elérhető az odalátogatók számára a Debrecent „holtig hazá”-nak is nevező alkotó életét, munkásságát felidéző Szabó Magda Emlékszobában egykori alma matere, a Dóczy falai között.
(Szabó Magda: Nekem a titok kell. Kötetben meg nem jelent írások. Budapest, Jaffa Kiadó, 2018)
