Fotó: Kosztolányi Bence
Vajon tud-e egy ilyen tárlat újat mutatni, élményt nyújtani azoknak is, akik a népművészethez egyáltalán nem vagy csak lazább szálakkal kötődnek? Meggyőződhetünk erről, ha ellátogatunk a Műcsarnokba, a Nemzeti Szalon kiállítássorozat Kéz|Mű|Remek című népművészeti tárlatára. Érdemes.
Augusztusi nemzeti ünnepünkig még van lehetőségünk megnézni ezt a különleges kiállítást, amelynek egyik fő célja, hogy bemutassa, miként él tovább a magyar népi alkotók öröksége kiváló kortárs kézművesek igényes munkáiban. Ám ne gondoljuk, hogy városligeti sétánk csupán egyik hőségtől eltikkadt félóráját fogjuk eltölteni a múzeum hűvösében, mert bizony az ember hosszabb időre ott feledkezik a tárlaton. Tizenkét termen át fedezhetjük fel, hogy a mindennapi használati tárgyakon, a megújuló hangszereken, a népi motívumvilágból és anyaghasználatból ötleteket merítő öltözeteken keresztül miként válhat hétköznapjaink részévé a népművészet, s hogyan teheti szebbé modern világunkat a kortárs kézművesség.
A kiállító alkotók többségükben a népművészet mesterei, a népművészet ifjú mesterei, népi iparművészek, akik számos kitüntetést és díjat kaptak pályájuk során. Sokan közülük oktatnak, műhelyeket, iskolákat vezetnek. A kiállított tárgyak tehát olyan felkészült, nagy tudású mesterek alkotásai, akiknek valamennyi tárgya egy-egy csodálatra méltó műremek.
Az olvasók közül sokan emlékezhetnek a hetvenes évek táncházaira, a Muzsikás meg a Sebő együttesre, akiknek zenéjére pólós-farmernadrágos vagy éppen bő fehér inges, hosszú hajú fiatalok ropták a különböző tájegységek hagyományos táncait. Ennek a nemzedéknek tulajdonítják azt a friss szemléletet, amelynek hatására megváltozott a népművészetről alkotott képünk, a kézműves tárgyak életre keltek, és beilleszkedtek a mindennapokba. Ezt a korszakot eleveníti fel a tárlat első terme, ahol videókon és sok-sok archív fotón keresztül nyerhetünk bepillantást e közösségek életébe. Mindezt színes keretbe foglalja a kiállítótérben elhelyezett számos kézműves tárgy és hagyományos táncházi viselet. S amíg a szülők nézelődnek, a gyerekek is találhatnak maguknak elfoglaltságot: népi motívumos kirakójáték várja őket.
A kiállítás főtengelyét alkotó termekben megelevenedik a híres történeti tájegységek, Kalocsa, Sárköz, Buzsák, Székelyföld, Kalotaszeg továbbélő hagyománya, mindennapi tárgykultúrája. Újabb és újabb alkotásokra csodálkozhatunk rá, például Sasvári János szügyi bútorfaragó mester áttört motívumos lócájára, amelyet a szervezők – jó érzékkel – egy egészen különleges háttérvilágítás előtt helyeztek el. Akár ezt, akár a többi tárgyat látva a látogatóban óhatatlanul felmerül a gondolat: milyen jó is lenne otthonra egy ilyen… Az oldaltermekbe lépve a nézelődő szinte egy falusi vásár kellős közepén találja magát. Vannak itt ragyogó kékfestő vásznak, hímzett papucsok, csillogó csizmák, demizsonok – az embernek kedve támad ahhoz, hogy a kiállított bicikli fonott kosarait telerakja mindenféle jóval, aztán rápattanva elkarikázzon a kincsekkel. A kerékpárra nem lehet felülni, ahogyan a motorbicikli-modellre sem, amely Dobos Krisztina felsőpakonyi művész rátétmotívumos táskáit hordozza. De ki lehet próbálni a négyszemélyes asztalciterát és a xilofont – a hangszeres terem hangulata a próbálgatókból talán előcsalogat egy-egy népdalt. Érdemes megemlítenünk Farkas Gábor gazdagon díszített pálinkalepárlóját vagy Radácsi Piroska úrasztali terítőjét. Ezek, ahogyan a tárlat más alkotásai is, mind nagy gonddal készültek, hiszen az itt kiállító népi iparművészek, kézművesmesterek számos szakmai pályázaton értek el kiváló eredményeket, és mindannyian elismertek a maguk területén.
A legnagyobb helyiség, amely az apszisban található, leginkább a hölgylátogatóknak kedvez lenyűgöző ruhakölteményeivel. A kiállított öltözetek között akad olyan, amely anyagában idézi meg a régi viseleteket – mint például a nemezből készült estélyi ruha –, de a legtöbb darab forma- és motívumvilágát tekintve is a népviseletek modern újragondolása. A sok csodás ruha mellett gyöngyből, fémből és csipkéből készült ékszereket is felfedezhetünk a teremben, sőt, láthatunk egy gyöngyhímzéses telefontokot is, amely szokatlan formában mutatja meg, hogyan találkozhatnak a modern kor igényei a népi motívumokkal.
A népművészeti alkotások befogadói és értékőrzői a szakrális terek is – természetesen ezek sem hiányozhatnak a kiállításról. Az egyik oldalteremben áhítatos templomi hangulatot idéztek meg a kurátorok. A termet Gaál Jánosnak, a Néprajzi Múzeum nyugalmazott festő-restaurátorának a Nemzeti Szalon számára idén készített impozáns műve uralja: kalotaszegi református templomi mennyezetkazettákat láthatunk itt, amelyek szinte arra várnak, hogy egy valódi templomban leljenek otthonra. De láthatunk palástokat, úrvacsorai edényeket, valamint egy kisebb katolikus templombelsőt is padokkal, szószékkel – ez utóbbiak a Velemi Stúdió fafaragóinak alkotásai. A teremtől Slíž Róbert népi hangszerkészítő kis harangjával búcsúzunk.
Aki eddig esetleg hiányolta volna a kemencét, az a Táj, környezet, ember elnevezésű teremben találkozhat vele. A hagyományos falazattípusokat is megismerheti a látogató, s a hűs falú parasztház nád- és vályogillatát is magába szippanthatja. A videókon pedig olyan táborokról nézhet képeket és filmeket, amelyek a hagyományos építészeti technikák felélesztését tűzték célul maguk elé.
A kiállítás szokatlanul sok tárgyat mutat be, ám a látogató mégsem fárad bele a szemlélődésbe, érdeklődését végig fenntartják a szervezők. A tágas, világos termeket az ember egyáltalán nem érzi túlzsúfoltnak, sőt, izgalmas, hogy mindig újabb és újabb látnivalókat fedezhet fel bennük. Érdemes rászánni az időt, hogy alaposan elmélyedjünk a mai magyar népművészek alkotásainak értékteremtő és -megőrző, színes világában.
A kiállítás augusztus 20-ig tekinthető meg a Műcsarnokban (Budapest XIV., Dózsa György út 37.).
