(A szentírástudósok megjegyzik, hogy az evangéliumban megjelölt izaiási részt így nem „olvashatta”, hiszen ebben a formában két különböző helyről – Izaiás 58. és 61. fejezetéből – származó szövegrész egymás mellé helyezéséről van szó, mellyel Lukács mintha hangsúlyozni akarná az ígéret konkrétságát és egyetemességét.)
Akárhogy is, ha Jézusban már működik a Lélek, akkor ennek konkrét üzenete van azokhoz, akik gazdaságilag, testileg-lelkileg vagy szociális értelemben hiányt szenvednek. A fogságban lévők itt azok, akiket adósságuk miatt vetettek szolgasorsra, és Jézus azokat szólítja meg, akik között talán ott vannak maguk a hitelezők is. Azért küldték, hogy „szabadon bocsássa az elnyomottakat”. A jubileum éve az ószövetség népe számára az Úr várva várt kegyelmi esztendeje, amikor mind az adósságot, mind magukat a zsidó adósrabszolgákat el kellett engedni. A „szabadon bocsátásnak” tehát egészen konkrétan kellett megvalósítania Isten uralmát itt, a földi társadalmi és gazdasági életben. A kifejezés a kortársak számára csak e szó szerinti értelemben vett megszabadítás után jelenti a bűnöktől való megszabadítást. Mindennek el kell kezdődnie, ahogyan Jézus ezt meghirdeti a názáreti zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” A „ma” persze nem az adott napot jelenti, hanem egyetemesebben a beteljesülés időszakának jelenét.
A kérdés, hogy mit tesz a Jézust „ismerő” helyi közösség. Megszólítva érzi-e magát? Az evangéliumi szövegben itt is érezzük a feszült figyelmet, mint ahogyan más, korabeli történetekben is. Az emberek helyeselnek, hiszen maguk is várják az Írás beteljesedését, de közben érezzük, hogy elindult a hárítás is: csodálkoznak, s aztán gúnyosan kérdezgetik, nem az ács fia-e ő? De vajon nem ugyanerről szól-e a mi saját korunk és kereszténységünk is? Vajon nem óvatoskodunk-e túlságosan, ha az utcán megszólít bennünket egy hajléktalan, vagy ha nekünk kellene szóvá tennünk mindazt, ami igazságtalan a világunkban?
