Lombhullámra fény siklik, egyenes sugár. Nem törik. Gyönyörködteti a parton átigyekvőt, fáradságból a hazatérőt – vasútállomásról.
Kávé illata száll, közel egy pihentető; többen az egyik ajtóban állnak, nézik a lombok, a fények együtt-hullámzását. Két fizikusjelölt megjegyzi: a refrakció (a fénytörés) a Maxwell-egyenletből levezethető. Hajdan – ifjan érdekelt az optika, de ilyen egyenletekre nem emlékszem, csupán arra, hogy ez a derék skót még a XIX. században a fényt elektromágneses hullámként írta le. Azt hiszem, a vaskos lexikonban hiába szemrevételezném az egyenleteket, csak betűk szép rendjét látnám vonalak alatt-fölött, információjuk meghaladná értőképességemet. Mást látok: törvényszigorúságot, amely felszabadít a leírható hullámzásban.
„Mely kéz szab határt” jelenségek, millió részecske életében? Bölcs-felvilágosítóim egyike: Goethe (Schubert melódiával hullámzó) verse, A szellemek éneke a vizek fölött valamit sejtet, eredetileg két szellem dialógusa svájci patak mentén. Egyesek a panteista költő hangját hallják a strófákban; hullám, vízsugár és szél váltakoznak, a fényt a csillagos ég teríti sima tóra. Úgy tűnik, e természeti kép akkor haladja meg önértelmét, amikor az utolsó nyolc verssorban hasonlattá mélyül: „Szél a hullám / jó szeretője; / szél kavar a mélyből / habzó hegyeket. / Emberi lélek, / képmásod a Hullám! / Emberi sors, / képmásod a szél! Aztán kiderül, hogy mindent az első strófához kell igazítani: Az emberi lélek / tükre a víz: / mennyből jön alá, / mennyekbe megy föl, / s lekényszerül / megint a földre, / örök utas.” Világi lélek (brahman) és egyéni lélek (átman) találkozása? Hindu „szellemkép”. A délutánban a szép idő „roppant tömbjei”: nagy fák: kék mennyezet, „hegyek vékony lánca”: aranyló könyörgés.
„Az arany felhő, a csüngő gyümölcs, a tündöklő madár, a tiszta kövek / Az idő számlálatlan semmiségeit / Sugár veri az árnyak kegyetlen szigorával. / Mindez egy szent színjáték zokogása körül.” Ez utóbbiak már a XX. század énekeiből kerülnek a természet kottatárába; egy elmélyült poéta, Pierre Jean Jouve szegények erdejében látja a színjátékot, és pozitív „gyűlöletet” érez: „Ó gyűlölet! Igaz lombokkal zöldellő / Fa zöld leveles fa Szabadság fája! / Nyári formáidat terítjük a szegénység / Nagy szelíd erdejének keréknyoma felé majd.” Ez az ő meditációja az emberi sorsról; keresztény szívvel hirdeti a szabadságot történelmi perben, kisemmizettek, keserítettek körében, ahogyan Assisi Szent Ferenc.
A goethei emelkedés Jouve-nál ez: „Vérverítéket kell izzadnunk, ez az oly mély vagy oly emelkedett lényeghez való fölemelkedés ahhoz a lényeghez, amely az ember szegény és szép szerelmi képességéből támad.” A XIX. századi weimari költő-természetbúvárt (színelemzőt, ősnövénykeresőt) benne fölváltja a lélekelemző „szenvedély”: „Feltárni a lét geológiájának ezernyi rétegét, a rettenetes létet, amely makacsul küzdi ki magát a fekete agyagból, a vérző placentából.” Az emberi sors kérdésére ez olyan válasz, amelyben megjelenik a szarvas: jelképek összessége, kitágul az áldozat és a szabadulás iker fogalmával: „Ha a szarvast lesed. Merülj magadba / Az egység hevében gubózva / Térdelj le titkon virradat előtt –; az örök Krisztus előtt” akit ősiszarvas-jelkép „képvisel” a misztérium szimbólumkönyvében.
Egyfelé irányul végül minden szem: a szellem tiszta sugarában az Élet erdeje felé, ahol a Kereszt magasodik. Neki zenél a víz, a kő, a szél, a fény. A német költő metaforájának lélek és víz tükörváltozatában is mintha platóni látás válnék teljessé a transzcendens határán túl.
Imádság-folytatásként Brahms Négy komoly énekét keresem meg, lemezről az utolsót, a Szent Pál-i szövegűt: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek…”
Fényben, szélben, lomb-lobogásban mit lehet felismerni? A lélek bárhol meglelheti útját, a szellem kövek és szívek árnyékában is, mozgásában a szeretetnek, amely a Szeretet gyermeke.
