Liturgia: Kapcsolatban az oltárral és a hívekkel

Már nem az oltárról olvassuk fel a szentírási szövegeket, hanem megjelenik az ambó, az „ige oltára”. Az ambó a görög felmenni szóból származik, és egy olyan emelvényt jelöl, ahová néhány lépcsőfok vezet fel. A mai liturgikus térben az oltár közelében szoktunk keresni valamiféle – legtöbbször fából készült – felolvasóállványt, pulpitust. Elhelyezése legtöbbször esetleges, nemritkán esetlen. A Misekönyv általános rendelkezéseiben olvassuk, hogy az ambóra „önként irányuljon a hívek figyelme” (272. sz.), és legyen szilárd, ne csupán egyszerű olvasóállvány. Mert az ambónak üresen is hirdetnie kell a Feltámadottat, amint azt az üres sír is tette kétezer éve az odaérkező asszonyoknak.

Az ambóról az Olvasmányoskönyv általános rendelkezése azt írja, hogy legyen díszesen építve, és legalább a nagyobb ünnepeken kellően díszítsék. Hasonló szerepe van tehát, mint az oltárnak. Jól látható és hallható legyen onnét a felolvasás. Ez azt jelenti, hogy magasnak kell lennie, ahová a figyelem könnyen irányul, ne pedig keresni kelljen, hogy vajon ki szól. A jól hallhatóságot szolgálja például a hangvető a szószékek fölött. Az ambó elhelyezését úgy kell megoldani, hogy az kapcsolatban legyen az oltárral, de leginkább a hívekkel kommunikáljon. Tehát ne az oltár „függeléke” legyen, hanem kilépjen a szentélyből a hívek felé. Ki menjen az ambóra? A felolvasó, a zsoltárénekes, a diakónus és a pap az evangéliumolvasáshoz és a homíliához. Innen lehet előadni az egyetemes könyörgések fohászait is, azonban nem illik oda a szertartás-magyarázó vagy az énekvezető. Amise sem ott kezdődik, hanem a papi széknél, oda csak az ige olvasásakor vonulunk. A liturgikus reform után sok ideiglenes ambó, felolvasóállvány készült templomainkban. Jó lenne mindenütt végleges és méltó megoldásokat találni.