Jézus útra küldött tanítványai is így köszöntik az őket befogadó családokat – saját, Jézustól származó békéjüket osztva meg a vendéglátókkal (vö. Lk 10,5). Húsvét hatodik vasárnapjának evangéliumában Jézus is ezt a békét ígéri tanítványainak: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). „Békesség nektek!” – a feltámadt Jézus e szavakkal köszönti tanítványait, amikor a zárt ajtókon keresztül meglátogatja őket (vö. Lk 24,36; Jn 20, 19). Ez visszhangzik az Eucharisztia kezdetén, amikor a püspök a „békesség veletek” köszöntéssel fordul a gyülekezethez. Ez a köszöntés túl azon, hogy üdvösségünket, békénket kívánja, az ünneplést vezető Feltámadottat teszi jelenvalóvá – jelzi, ugyanaz a titokzatos találkozás ismétlődik itt meg, mint ami egykor a feltámadt Jézus és a tanítványok közt megtörtént, Emmausz felé, Jeruzsálemben, a kertben, a tóparton. A bennünket „békével” köszöntő Krisztus jelenléte különösen is tapintható a szentáldozás szertartásában. Itt a liturgiát vezető pap most – az eucharisztikus imádság addigi logikájával szemben – nem az Atyához, hanem a feltámadt és jelen lévő Krisztushoz fordul: „Urunk, Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak: Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek… Egyházadat őrizd meg szándékod szerint békében, és add meg teljes egységét, aki élsz és uralkodol mindörökké.” A kommúniót, az áldozást a békéért és egységért könyörgő szavak vezetik be. Nem lehetünk egy test Krisztussal, ha tagjai közt szakadások vannak – az áldozás nem magánájtatosság, hanem a feltámadt Krisztussal és az általa létrehívott közösséggel való egységünk történik ott meg. Ez a béke viszont ajándék, törékeny emberségünk nem alkalmas ennek azonnali megteremtésére – ez nem a mi békénk, hanem „az Úr békéje velünk”. Amikor a szentmisén a „béke jelével” köszöntjük egymást, akkor nem pusztán a kiengesztelődésre irányuló jó szándékunkat visszük bele ebbe a gesztusba, hanem egymás számára is a feltámadt Krisztus misztériumává válunk. Beengedjük őt zárt ajtóink mögé, és felismerjük, hogy hétköznapjainkban a másik emberben fog ő felénk közeledni. Ebben a békeköszöntésben – épp itt, az áldozás előtt – válik nyilvánvalóvá számunkra az, amit Rónay György így fogalmazott meg a Szerápion-legendákban: „S az emberek? A mások: a pokol? Nem. A mások az Irgalom.”
