Ennek az időszaknak a kapuja hamvazószerda. Templomainkból egy csapásra eltűnnek a virágok, elhallgatnak az orgonasípok, nem énekelünk alleluját, a liturgiát vezető pap pedig a bűnbánat színét ölti fel. A szentmisén, az igeliturgiában a szokásostól eltérően egy olvasmányt és egy szentleckét is olvasunk. Az evangélium és a homília után a pap megáldja a hamut, amelyet hagyományosan a elmúlt év virágvasárnapján megáldott barka- vagy pálmaágak elégetésével készítenek. Ezután a gyülekezet énekétől kísérve megjelöli vele az eléje járuló híveket, miközben megtérésre szólítja és halandó mivoltukra emlékezteti őket. A nap liturgikus szövegei nyugtalanító monotóniával az önmegtagadás cselekedeteiről, a bűnbánatról és a kisemmizettekkel való közösségvállalásról beszélnek – csupa kényelmetlen, zavaró dologról. Hamvazószerda liturgiája sajátos brutalitással lép be puhára kipárnázott mindennapjainkba: prófétai erővel rázza fel életünket, és lecsupaszított környezetével, szikár mondataival, a hamvazkodás elementáris gesztusával, esendőségünkre és halandóságunkra való kendőzetlen rámutatással arra hív, hogy dobjunk el életünkből mindent, ami felesleges, ami ballaszt, ami lehúz, ami elfordít attól, ami valóban lényeges, amire egyáltalán időt érdemes szánni rövid, minden új napjával egyre rövidülő életünkben. Ha hamvazószerda a nagyböjtöt a bűnbánat idejeként vezeti is be, nem szabad elfeledkeznünk ennek az időszaknak a másik oldaláról sem. Ehhez segítségünkre van az ősi latin elnevezés: quadragesima Sancta, magyarul szent negyven nap. Ez a negyvenes szám a Biblia nagy készületi időszakaira emlékeztet: a pusztai vándorlásra, Illés pusztai tartózkodására, Jézus megkísértésére. A húsvétot megelőző előkészületi idő volt a keresztségre váró hittanulók beavatásának utolsó állomása: ilyenkor kapják a keresztény hitre vonatkozó utolsó instrukciókat, nem utolsósorban az ő katekézisüket szolgálják a vasárnapi misék szentírási szakaszai, és az egész közösség imádkozik értük. Majd ennek az útnak a végén léphetnek az ígéret földjére: húsvét éjjel temetkeznek el Jézus halálába, hogy vele együtt új életre támadjanak. A szent negyven nap sivatagi ideje az az „alkalmas idő”, amely katekumeneket, megkeresztelteket egyaránt a húsvét éjjel megnyíló, megígért földre szeretné elvezetni. Ha tehát nagyböjti gyakorlataink egyik mozgatórugója a bűnbánat és a metanoia, a másik, ettől persze nem független motivációja, hogy a szent negyven nap alkalmas idejét kihasználva, testünket, lelkünket, szellemünket felkészítve „a lelki vágyódás örömével várjuk a szent húsvétot”.
