A valósággal való találkozásunk és a valóság feltárása a beszélt nyelv közvetítésével történik. A beszéd által tárul fel előttünk a minket körülvevő világ, amelynek részei vagyunk. A beszéd által tudjuk strukturáltan és értelmezve megragadni, mint valamit, ami tőlünk különbözik, amihez azonban mégis közünk van, ami érint és megszólít bennünket. A nyelv médiumán (közvetítésén) keresztül a másik embert személyként tapasztaljuk meg, Te-ként, aki minket megszólít, és aki lehetővé teszi, hogy magunkat személyként és Én-ként megértsük és kimondhassuk. Végül a beszéd által keressük a viszonyulást önmagunkhoz is, általa tudunk igényeket támasztani magunkkal szemben. A liturgiában kimondott szavaink segíthetnek abban, hogy az Istenhez való viszonyulásunk tudatosuljon és elmélyüljön bennünk, s ezáltal az önmagunkhoz való viszonyulásunkat is folytonosan újrafogalmazzuk. Kimondott szavaink a nem érzékelhetőt, a fizikailag nem jelenlévőt, a távollévőt is jelenvalóvá teszik, ezért különösen fontosak a világfölötti istenivel való kapcsolat fenntartásában. Ugyanígy a múlthoz és a jövőhöz is kapcsolódni tudunk a szavak médiuma által. Életünk jelenét a múlt fényébe merülten vagy épp az Isten készítette jövő vonzásában szemlélve új belátások születhetnek bennünk. A szó különleges értéke abban áll, hogy az érzékelésünk elől elrejtett, attól távol lévő valóságokat képes jelenvalóvá tenni számunkra anélkül, hogy azt feloldaná a jelenlévőben. Távolság és kapcsolat. Különbözőség és egység. Bűn és kegyelem, töredezett és beteljesedett. Hitben járó életünk alapvető kettősségei ezek, melyeket szóvá tesz, de egyszersmind felemel, és egy nagyobb, Isten akarta és Isten ajándékaként megvalósuló egység felé visz istentiszteletünk.
