A húsvétot más dátum szerint ünnepelték (csak a VII. század második felétől igazították Rómához), a misét is más szövegekkel celebrálták (a Római kánont a IX. században vették át), és még a szerzetesi tonzúrát is másképp nyírták (ez volt az úgynevezett Jakab-tonzúra). Canterbury Ágoston 601-ben levelet írt a pápának, amelyben érdeklődött, mit tegyen a különféle liturgikus szokásokkal. Nagy Szent Gergely válaszában biztatta, hogy a különféle egyházakban tapasztalt jó és Istennek kedves szokásokból nyugodtan honosítson meg néhányat a fiatal angol egyházban. A pápa hamarosan újabb levelet írt Ágostonnak a pogány szokásokról. A nagy lelkipásztor azt javasolja, hogy az új püspök ne rombolja le a pogány templomokat, ha azok jó állapotban vannak, hanem szenteltvízzel tisztítsa meg őket, majd építsen új oltárt, helyezzen el bennük ereklyéket. Így a nép majd nem háborog szentélyeinek lerombolása miatt, hanem a régi helyen megismerheti az igaz Istent, és azt helyesen imádhatja. Szokás volt, hogy ökröket áldoztak, ezért a pápa biztatja Ágostont, hogy a templom újraszentelési ünnepén, de más egyházi ünnepek, misék után is a templom mellett vágjanak ökröket, rendezzenek lakomákat. A nép így nem azt tapasztalja, hogy elvettek tőle valamit, hanem lépésről lépésre léphet Krisztus útjára. A szigetek liturgiáját nevezik kelta rítusnak, amelyben a gallikán, a mozarab elemek mellett a római is egyre inkább megjelent. Benne az ír szerzetesség hatása a kezdetektől fogva erős volt, amelyet nagy szigorúság jellemzett, sok helyen a teljes Zsoltároskönyvet elimádkozták egy nap alatt, kemény böjtöket és bűnbánati fegyelmet tartottak, amelyet részben a hívekre is kiterjesztettek (innen ered a fülbegyónás gyakorlata). Az angliai egyház változatos történelme és liturgikus hatásai közepette I. Gergely pápa bölcsessége révén szervesen fejlődhetett ki a helyi liturgia, amelyet mindenki magáénak érezhetett.
