Ennek 242. pontja felsorolja azokat az eseteket, amikor szabad két szín alatt áldoztatni. Az egyéb esetekre nézve a püspöki konferenciák hatáskörébe utalja, hogy az ordináriusok számára irányelveket adjanak ki a további engedélyekre vonatkozóan, és megjegyzi: „Az ordináriusok az engedélyt ne adják meggondolatlanul; csak pontosan körülhatárolt esetekre adják; közöljenek konkrét irányelveket a lehetséges visszaélések kiküszöbölésére; kerüljék továbbá az olyan alkalmakat, amikor sok áldozóra lehet számítani.”
A két szín alatti áldozás a világ több helyén egyre „népszerűbb” lett, és úgy tűnik, hogy az egyházi hatóságok is jól beváltnak tartották. Egyrészt az áldoztatás módját pontosították (tilos például a híveknek maguknak bemártaniuk a Szentostyát, kézről kézre adniuk a kelyhet, stb.), az alkalmak körét azonban bővítették. A 2004-ben megjelent Redemptionis Sacramentum instrukció (amely magyarul is olvasható) már a 2002-es misekönyv RMÁR-jára hivatkozik. Nem fél azoktól az alkalmaktól, amikor „sok áldozóra lehet számítani”, hanem csak ennek méltó megrendezéséről intézkedik, ami különösen a bor színével való óvatos bánást jelenti, hiszen ezt nem lehet tárolni, öntögetni, stb. A 2002-es RMÁR 283. pontja újra szabályozza a két szín alatti áldozás alkalmait, amelynek újdonsága, hogy egyszerűen a megyés püspökre bízza, hogy engedélyezze azt egyházmegyéjében (a szerzetesi templomokban és kis közösségi miséző helyeken is ő illetékes erre), „valahányszor azt a miséző pap megfelelőnek ítéli”. Tudtommal Magyarországon nem született még ilyen általános engedély, ezért a minden misében való két szín alatti áldozás nem szabályos gyakorlat. Amennyiben papok és hívek ezt szeretnék, kérniük kell(ene) a megyés püspöküket az engedély megadására. Addig megmarad a meghatározott közösségek és alkalmak számára ez „a jel szempontja szerint kifejezőbb formája a szentáldozásnak” (RMÁR 281.p.).
