Líra és esztergapad
Fotó: Kissimon István

 

Mikor fogalmazódott meg Önben először, hogy a hagyományos irodalomtanítás módszerein kívül más eszközöket is lehetne használni?
– Már a középiskolában, hiszen nagyon szerettem az irodalmat, de az érdeklődést iránta inkább otthonról hoztam. A magyarórák nem hoztak lázba, és azt is láttam, hogy sok osztálytársamnak nyűg az olvasás. Ez már akkor is fájt. Hiszen tudtam, az irodalom nem arra hivatott, hogy a diákokat gyötörjék vele.

Mi a legnagyobb baj a mai irodalomtanítással?
– Az oktatási rendszerünkben nem szempont, hogy a tanulók örömüket leljék a tanulásban. Ez a megközelítés valamennyi tárgy tanítása esetén fontos lenne, de az irodalomtanításra még inkább oda kellene figyelni. Hiszen általa lehet a leginkább megérinteni a gyerekeket. Az irodalom alkalmas arra, hogy nehéz helyzetben lévő, lelki terheket cipelő diákok kifejezhessék magukat. Odaképzelhetik magukat egy regény fiktív világába, maguk is fogódzót találhatnak, megküzdési technikákat tanulhatnak. Ám az oktatási rendszerünk a diákra elsősorban nem érző, szeretetre vágyó lényként tekint, hanem kis csavarként a gépezetben, amely feladatokat hajt végre.

A „leghumánabb” tantárgy oktatása közben figyelmen kívül hagyni az embert, enyhén szólva is önellentmondás…
– Így van. Az irodalom éppen azt igyekszik megvilágítani, hogy mi tesz emberré bennünket. Mi az, ami által a biológiai lét fölé emelkedhetünk. Rávilágít arra, hogy nemcsak testünk van, hanem lelkünk is. Ha ezt a műveken keresztül nem érzik meg a gyerekek, akkor nincs értelme irodalmat tanítani. Természetesen nem könnyű feladat ez. Hiszen a diákok többsége – és nemcsak a mi iskolánkra igaz ez – otthonról alig kap támogatást, nem adnak a kezükbe könyvet. S akinek adnak, az sem biztos, hogy közel kerül az irodalomhoz. Nagy ellenszélben tanítunk. A gyerekek ma számos okból elsodródhatnak.

Melyek ezek az okok?
– Elsősorban lelki és szociális okokról beszélhetünk. Van olyan tanulónk, aki a szétesett családi háttér miatt senkire sem számíthat. Akad olyan is, akinek már most, tizenéves korában munkát kell vállalnia egy gyorsétteremben, hogy eltartsa magát. Amikor ezt látom, még biztosabb vagyok abban, hogy az irodalomóráknak nem pluszterhet kell jelenteniük a diákok számára, hanem olyan élményt, amelyen keresztül feltöltődhetnek és útmutatást kaphatnak. Már az általános iskolában számos kudarc éri őket. Sokaknál az alapok hiányoznak, és mind­erre rárakódik a kamaszkor összes kínja. Az iskola felelős a gyerekekért, és eszköze is van arra, hogy segítsen. Sokszor éppen a kudarcoktól szenvedő diákokkal lehet a legjobban együtt dolgozni, ha megtaláljuk velük a hangot. Hiszen ők azok, akik igazán éhesek a figyelemre, a szeretetre.

Ugyanakkor a szétesett családokon és az anyagi nehézségeken kívül ma a kor sem kedvez a fiatalok irodalom iránti érdeklődésének…
– Cinikus korban élünk. Ezt a korosztályt olyan hatások érik, amelyek azt sulykolják: légy gátlástalan, elég a felszín, keress sok pénzt, légy trendi. Az irodalmi művek pedig éppen a becsületről, az áldozathozatalra való képességről, a hősiességről, a lelki nagyságról szólnak. Ugyanakkor kétszer is meg kell gondolnom, hogyan közvetítsem ezeket az értékeket a diákok felé. Az nem működik, hogy valahonnan a katedra magasáról szónokolni kezdek. Az sem, hogy öles betűkkel felírom a táblára a becsület szót, hogy aztán tízszer lemásolják a füzetükbe, és tanulják meg másnapra: becsületesnek lenni jó.

Mi az, ami működik?
– A bizalom. Az első szempont, hogy úgy bánjak velük, ahogyan szeretném, hogy egymással és velem bánjanak. Figyelembe veszem, hogy mi foglalkoztatja, mi érinti meg őket. Törekszem arra, hogy érezzék: értük vagyok, és szeretnék segíteni nekik. Azt is elismerem, hogy van, amit ők tudnak jobban. Én is tanulok tőlük. Pillanatok alatt betöltenek egy oldalt a neten, ami nekem nem sikerül. Ilyenkor nagyon büszkék magukra. Előfordul, hogy szavakat tanulok tőlük a mostani szlengből. Az egészet fel lehet fogni úgy is, mintha játék lenne: egymást is tanítjuk. Igaz, meg kell húznom a határvonalakat, hiszen nem vagyok a haverjuk. Ugyan­akkor nem szégyellek tanulni tőlük. Ezt a hozzáállást hamar megérzik, és értékelik. Fontos azt is megértenünk, hogy – főként a technikának köszönhetően – a világ mára megváltozott. A kérdés a következő: Miképp lehet érdekesebb a tárgyunk a minden diák kezében ott villogó okostelefonnál? Egyáltalán mit kezdjünk vele? Vegyük el a fiataloktól? Tiltsuk meg a használatát az iskolában?

Ön mit tesz?
– Biztosan sokaknak furcsa, de én engedem, hogy használják. Azt vallom, ha nem is mindig, de be lehet vonni az órába az okostelefonokat. Ha rövidebb szöveget kell írniuk a diákoknak, azt beírhatják a telefonjukba. Ha nincs náluk a szöveggyűjtemény, akkor betölthetik a készülékbe. Én pedig örülök, mert a szöveggyűjtemény legjobb esetben is ott porosodik egy sarokban, így viszont belekerül abba a kütyübe, amit biztos, hogy naponta százszor is elővesznek. Lefényképezhetik, amit a táblára írok. Azzal, hogy elfogadom a világukat és ezt a számukra oly fontos eszközt, megint csak közelebb kerülünk egymáshoz.

Már híre ment a médiában, hogy a diákjai a fafaragás mellett rímfaragással is foglalkoznak. Sokszor a humán osztályok diákjai sem írnak verset. Mi történik itt?
– Az egyetemen (Pázmány Péter Katolikus Egyetem – a szerk.) Lackfi János és Vörös István kreatív kurzusain nekünk, hallgatóknak is kellett verset írnunk. Nagyon élveztük, s arra gondoltam, a tanításban is ki lehet majd próbálni ezt. A líra szubjektív műnem, és a tizenéves korosztályhoz közel áll ez a fajta önkifejezési forma. Természetesen faipari technikusokat képezünk, és nem költőket. De azzal, hogy ők is kipróbálhatják magukat a versírásban, megváltozik az irodalomhoz és az élethez való viszonyuk. Egyrészt a költők „kollégáivá” válnak, másrészt kiírhatják magukból mindazt, ami fáj nekik, ami foglalkoztatja őket. Ez művészetterápia is. Ráadásul „menő”, ha valaki tényleg jó szöveget ír. Az irodalmi kávéházunk egyre népszerűbb. És természetesen van Facebook-oldalunk is, a Kozmaköltészet.

A verselemzéshez is ennyi kedvük van? Ott milyen módszerekkel él?
– Általában a jelenből készítem elő a verselemzést. Sok kortárs szöveget olvasunk együtt. Nem lehet a semmiből rájuk zúdítani egy középkori verset. Mindig megkeresem, hogy mi lehet a mai párja egy régi költeménynek. A ma közkedvelt slam poetry (modern költészeti stílus, amely élőszóban hatásos. Az utca nyelvén szól, aktuális témákról, hétköznapi emberekről – a szerk.) közel áll hozzájuk. A középkori vágánsköltők például koruk slammerei voltak. Ha innen közelítjük meg a több száz éves figurákat, máris rokonszenvessé válnak számukra. Mindig a nekik ismerős terep felől megyünk az ismeretlenbe. Sokszor az irodalom határterületeitől indulunk. Azt is meg kell szokni, hogy ennek a korosztálynak egy inger kevés. De a kreativitás ott szunnyad bennük.

Mondana egy példát?
– Éppen ma kértem meg az egyik osztály tanulóit arra, hogy fogalmazzák át a saját szavaikkal a Fa leszek, ha fának vagy virága kezdetű Petőfi-verset. Ilyesmik születtek: Füzet leszek, ha te matekpélda, ha te vagy az egyenlet, én az X leszek. Közben persze lehet derülni, együtt gondolkodni. Ez játék is.

Melyik az a korszak, kik azok a költők, akik közel állnak a mai kor tizenéveseihez?
– Nem nagy titok, hogy a nyugatos nemzedéktől kezdve kicsit könnyebb a helyzet. A XX. század időben, nyelvezetben, témákban is közelebb van hozzájuk. József Attila, Radnóti, Kosztolányi – őket szeretik. Engem folyamatosan meglepnek, és nagy örömet okoznak, amikor látom, hogy megértettek egy irodalmi művet, és tudják kapcsolni az élethez. Nemrég az iskolánkban előadást tartott egy rendőrnő. Feltette a kérdést a diákjaimnak, hogy tudnának-e az irodalomból példát mondani olyan bűnelkövetőre, aki passzív módon részese a történéseknek, a feje fölött döntenek, és senki nem is sejtené, mire képes. Az egyik diák kis gondolkodás után rögtön rávágta: Édes Anna. Ilyenkor érzi a tanár, hogy van értelme a munkájának.

Ha már szóba jött az egyik kötelező olvasmány: mi a helyzet az elolvasandó művek listájával? Évtizedek óta nem változik, noha van néhány mű, amely bátran elhagyható lenne. Mi a véleménye erről?
– Sajnos ma a tartalmi szabályozás erősebb és szájbarágósabb, mint valaha. Vállalom, hogy nem tartom be a kerettantervet. Úgy gondolom, „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Aki kitalálta, sem tudná végigvinni. Lackfi János az iskolában kötelezően tanítandó versekről azt mondta egyszer: „Olyanok, mintha mindegyiket ugyanaz a szakállas bácsi írta volna, öngyilkossága előtt egy nappal.” Úgy tanítunk, mintha az irodalomban és egy író, illetve költő életművén belül nem lenne humor, játék, életszeretet, csak nagy és súlyos művek. Jó volna megértetni végre, hogy az irodalom nem szenvedés, még akkor sem, ha sokszor igen komoly kérdéseket jár körül. Az irodalom élni segít.

Bárkay Gergely (10. b)

Virtuális nemzedék

Nem is olyan rossz ez a virtuális nemzedék.
Csak eljön az idő, és utódot nem
Virtuálisan nemzenék.
Mi vagyunk a videokártyák nemzedéke
De az elvárás, hogy én vagyok a
Nemzet éke.
Meg ott a dubstep.
És a kérdés hogy ezek nem zenék-e.
Vagy zene nemek.
A nemzedékünket alkotó lételemek.
Embere válogatja!
De a fiát akkor se vádolhatja
Azzal, hogy ízlése nincsen,
Ahogy anyád se mondta, hogy
De kincsem! Hallgass inkább Beethovent
Hisz ő is tudott süketen zenét írni.
Kedves múlt! Halló, itt a jövőd beszél
Ha úgy érzed, hajad már megfakult,
Ránk számíthatsz, ne félj!