Jó volt, hogy néha meglátogattál, és egy-egy vonalat te fejeztél be a készülő képemen. Hidd el, azok lettek a legjobb részletek!
Tudod, hiszen meséltem és mutattam, hogy már kortársaidat is illusztráltam előtted, de őket sosem a teljes csönd állapotában tettem. József Attilához, Faludyhoz, Máraihoz, Radnótihoz találtam zenét, a Te verseidnél viszont jobb volt inged suhogását és óvatos lépteid zeneként hallgatni.
Tudod, hiszen együtt nevettünk azon, hogy akkor kezdtem el, amikor teljesen megértettem a plakátok magányát és azt, hogy néha milyen üres is lehet a világ. Azok a napok kicsit nehezek voltak, és a napi rutin, sikerek és néha csalódások után a lakás ajtaját bezárva, a külvilágot nem beengedve, új emberként ültem asztalhoz. Sokszor már vártál, és így az alkotó percek jobban teltek. Te leültél, néha elidőztél a könyvespolcomnál, kérdezgettél a falamon lévő képekről (igen, nálam is személyes történetei vannak), néha meglocsoltad virágaimat és sokszor tűnődve, néha ülve is elaludtál.
Tudod, hogy sokáig nem is mertem arra gondolni, hogy képek készüljenek a verseidhez; nem tudtam úgy olvasni őket, hogy azt érezzem: bármit is hozzájuk lehet tenni. Aztán egy hasonló hangulatú este során megrohantak a képek. Soha nem történt még ilyen azelőtt. Úgy tudod ezt elképzelni, mintha egy múzeumban motorral száguldanál végig. Nem is tudtam felfogni minden részletet, csak kézzel tudtam a leendő témákat leírni, hogy mik is voltak a felvillanások.
Ezek után áldott és csendes esték követték egymást, miközben soraid és a készülő képek voltak előttem. A tetőtérben néha csak egy-két gyertya égett, a csillagok alatt viszont már csak ketten voltunk.
Nem is oly rég, harminc éve tértél haza, és én pont tízévesen hallottam először Hobo Vadászat című albumán a Négysorost. Húsz éve. Akkor természetesen nem értettem, de éreztem, hogy fontos sorok ezek, és talán ez volt az első vers, amelyet magamtól és nem kényszerből tanultam meg. Pont öt éve, egy hasonló őszi napon, amikor a Faludy-sorozaton dolgoztam, ígéretet tettem a Farkasréti temetőben, véletlenül rátalálva a sírodra, hogy egyszer közösen állok ki Veled együtt, értő és érző emberek elé.
Hát kedves barátom, jó, hogy itt is velünk vagy ma este! Egy alkotói folyamatnak vége, de nem ért el a befejezett munka utáni űr. Nem végeztünk még! Hiszen annyi téma, befejezetlen beszélgetés, tanítás és közös élmény vár még ránk, és annyi mindent meséltél magadról, hogy nem szállhatsz haza örökre. Nem tudtuk megfejteni mindazt, ami idelent nehéz volt, hogy vágyaid, szerelmeid csorbák, beteljesítetlenek maradtak. Hidd el, mindenki tudta, hiszen látták, hogy csak adni akartál, de sokszor nem kaptál vissza semmit. Zárt kapukon kopogtattál csak, vastag kesztyűben, tele tapintattal, holott ordítanod kellett volna. Viszont megtetted ezt versben, de közben démonok kísértettek, mert magadban harcoltál, őröltek egyre, s végül legyőztek. Mi pedig itt maradtunk, sok ezerértelmű soroddal, és próbálunk eligazodni az életünkben, néha hozzád hasonló magányban. Persze most tiltakoznál, hogy a közönség előtt Rólad beszélek, nem is ezt teszem, inkább csak köszönöm:
– azt, hogy megtudtam tőled, hogy sosem vagyunk egyedül, ha a Te soraid beleégtek a lelkünkbe
– azt, hogy a Teremtő nem a külsőségekben mutatja magát, hanem egy öregasszony megtört kezében is Isteni bizonyosság van
– azt, hogy egy érzés, egy ölelés, egy jó beszélgetés, egy szép este, egy kép elkészítése is lehet ima
– azt, hogy aki elment, nem örökre hagyott itt, csak máshonnan néz minket és halhatatlanul szeret
Köszönöm:
– a tiszta szívű farkast: amelytől én is szelídebb lettem
– a Szeles csillagokat: hogy már tudom, kellő magasságból mindenki csak egy pont
– a Szögeket: hogy emlékezzünk a méltatlan és igazságtalan tettekre
– a kockacsendet: hogy nem félelmetes a bensőnk csendje
– a trapézt és a korlátot: hogy tudom, másokért élünk és nem magunkért
– a felrázó pár sorodat: hogy csak halogatás a közös ágyon a külön párna
– a téli ég új értelmét: hogy nincs kedvem már nem őszintén élni
Nem mondom, hogy Isten áldjon, mert a te esetedben ez most furcsán hangzana. Remélem, megtaláltad odafent a válaszokat, elmúltak a kétségeid, és végre boldog vagy.
Most már rajtunk a sor! Néha tekints le ránk, én pedig bármikor szívesen látlak!
Szeretettel: K.
(Elhangzott október 6-án, Budapesten, a Deák téri Gödör Klubban rendezett Pilinszky Fesztiválon, Nágel Kornél grafikusművész kiállításának megnyitóján.)
