Levegőztetés

A szerzetesrend több mint hétszáz esztendeje él – és figyelmeztet. Figyelmeztet arra, hogy a szerzetesség nem egyszerűen valamiféle választás, hanem az emberi létmód egyik lehetséges formája. A másik forma a házas létmód. E kettő nem ellentétes egymással, hiszen mindkettő – a maga sajátos körülményei között – ugyanarra tör: a létezés értelmezésére. Arra, hogy föltegyük az életre vonatkozó alapvető kérdéseket, s ennek megfelelően igyekezzünk önmagunkkal bánni. Igen: önmagunkkal bánni. Ezt nevezhetjük öntudatunknak. Ön-tudatunkkal (kötőjellel osztva a kifejezést talán értelmezhetőbb a fogalom), ami létezésünket jelenti, meghatározni ennek a létezésnek a Léthez való viszonyát. Az öntudatra ébredt teremtett ráébred Teremtőjére. Ez a legnagyobb és végső soron az egyetlen igazi kaland. Ennek a ráébredésnek a tapogatódzó keresése, izgalma, erőfeszítése, öröme.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak bennem a tavasziasan enyhe márianosztrai januári napon. A szentmise végén fölhangzott a Himnusz – tudatosítsuk magunkban, imádságot mondunk, énekelünk ilyenkor. Másnap emlékeztünk a magyar kultúra napjára – Kölcsey ezen a napon fejezte be imádságának írását 1823-ban. Az imádság nem lefokozás, nem valamiféle irodalom-peremi műfaji megjelölés – az imádság a teljes műfaj. Minden művészi alkotás, kulturális megnyilvánulás – ha valóban az – erre a teljességre törekszik, s csak akkor felel meg művészi, kulturális hivatásának. Egyébként – Aquinói Szent Tamás szavaival – pelyva, amelyet elsodor a legenyhébb szellő is. Minden művészet a totálisra, a teljesre tör, a teremtett (az ember) ráébredésének folyamatában.


Ne ijedjünk meg ettől, és ne értsük félre: nem korlátozzuk ezzel sem a művészet témáit, sem kifejezési formáit. Éppen a legnagyobb szabadságot nyeri el: a mindent lehet örömteli boldogságát. Megmutatni az embert az ő teljes viszonyrendszerében. Hiszen a Teremtővel való kapcsolatában bontakozik ki az ember reális, valóságos drámája, s ebben, ezáltal nyeri el a művészi megjelenítés esztétikai szépségét. Ha letagadjuk, eltagadjuk ezt, s úgy írunk mondatokat, úgy festünk színeket, faragjuk az anyagot, ültetünk hangjegyeket a vonalakra, semmit nem teszünk, szánalmas materialista vakarászáson kívül. Vagy mégiscsak! Hiszen képtelenek vagyunk végletesen materialistává válni. Létezésünk adottsága – hogy szellemünk, érzelmeink, akaratunk van – máris lehetetlenné teszi ezt. A biologizmus legszélsőségesebb szemlélete pedig – amely a tudati, érzelmi, akarati megnyilvánulásokat kizárólag biológiai-kémiai reakcióknak fogja föl – azonnal fejre áll, hiszen ha így lenne, ennek az ítéletnek a meghozatalára sem volna képes, hiszen az ítélet máris túllép az anyag öszszes potenciális lehetőségén.

Így tűnődtem Márianosztrán. Bábel érsek a Himnusz születésére, a magyar kultúra napjára utalva így fogalmazott: „Ezáltal is jusson eszünkbe, nem mint tömeg vagyunk itt a Kárpát-medencében, hanem mint nemzet, amelynek lelke és kultúrája van. Bár jóllehet a mai korokban a kultúrát beleágyazzák a gazdaságba, pénzt is csak meghatározott szándékok szerint adnak rá – pedig a kultúrának, a régiek szavaival, a szellem csinosítását, a lélek egészségét kell szolgálnia.”

A kultúra, a művészet lényegét tekintve mindig szakrális. S ebben nem korlátozza témaválasztása – éppen ellenkezőleg, a kultúrának, a művészetnek mindenre ki kell nyílnia – mert a Mindenségre nyitott.

„A pálos rend a lélek ifjúságát hozta el reménytelen helyzetben, a tatárjárás után” – folytatta az érsek. – A nemzetpusztulás veszélye ma is fönnáll. Nagy népfogyás, lelki depresszió, mely rajtunk ül. Magyarországon ötszázezer üres ház van! Mintha mi magunk tennénk lakatlanná az országot. Megfordítani a fogyatkozást – Isten kegyelmével lehet. Voltak példák a történelemben, amikor ezt meg tudtuk tenni – de ehhez kellettek a lelki emberek és Isten áldása.”

A hegyek közül lefelé tovább kísérnek a gondolatok. Minden kultúra első kritériuma a közösség vallási meggyőződése. A történelemben valamennyi kultúra jellemzését, ismertetését annak vallási- és hitvilágával kezdi bármely történeti munka – függetlenül attól, milyen ideológiai felfogást követ a szerző. Az ember kikerülhetetlenül transzcendens lény (akik nem fogadják el ezt, tagadásukkal igazolják), s transzcendenciájából következik életleheletének az a széles mezeje, amelyet kultúrának nevezünk. Másként: minden kultúra transzcendens indíttatású.

Egyes korok kultúrája fölível, másoké lehanyatlik. A megkülönböztetést történelmi térben is megtehetjük. Az élet hullámtermészetére mutat ez: sem diadalt ülni, sem megbotránkozni nem kell miatta. Az ember hol eltávolodik az égtől, hol közelít létezése megértéséhez.

Amit tehetünk: Pilinszky János szavaival a „jelenidő vitrinében” igyekezzünk az említett erőtérben meghatározni kultúránkat, attól az igénytől indíttatva, hogy tájékozódni tudjunk. Hiszen nem mindegy, tiszta vízzel vagy pocsolyalével mossuk-e le magunkat. Korunk nagyipari blöff vigéckedésének darálóüzemében a kultúra és a művészet lélekcsinosító értelmében keressük az élményt. Ez nem jelenti azt, hogy a művészet nem vesz tudomást az élet sokszor megtaposott, mocskos, mosdatlan, fetrengően kínos valóságáról, csakhogy nem ragad meg benne. Ami azt jelenti, a szépség elszakíthatatlan a jóságtól.

Az tekinthető valóban kultúrának, művészetnek, ami átzsongja az élet egészét. S mert minden létező az emberiből a krisztusi felé nyújtja karját (sután, bizonytalanul, így-úgy tiltakozva, kapálódzva ellene, talán átkozódva is), a művészet – vagy „korszerűen”, a művészi termék – akkor rezonál, akkor létjogosult, ha valamiképpen erre a mozdulatra indul, s erre indítja a nézőt, olvasót, hallgatót.

A kultúra tehát maga a totalitás vágya és igénye. Ami nem az, csak az út pora; magától lepereg vagy könnyű kézzel lesöpörhető. Manapság sok az út pora. Mintha csak az léteznék. A zuhanás – bomlás – keszonbódulatában fuldokló civilizációnk hajlamos az ilyen tévhitre, önmaga önmaga által való megmentésére. Szánalmas próbálkozás – ezért aztán nem kifigurázni kell a posztmodern és mindenféle önköldök-néző (művészi, kulturális?) kísérletezést, hanem ezzel szemben felmutatni a kultúra aranyláncolatát. A kultúra, a művészet tehát életelem, s akkor nevezhető valóban annak, ha a létezést levegőzteti. Amikor a magyar kultúra napját említjük, ezt a levegőztetést, ezt az életelemet keressük. S akkor már azt sem bánjuk, inkább szánjuk, ha az úton oly sokan oly nagy port vernek is föl.