Azután jönnek a hétköznapok. Nem hagyja őket éjjel nyugton a kisbaba. Állandóan csak sír. Ahogy nőttön nő, úgy telik be a régi mondás: kis gyerek kis baj, nagy gyerek még nagyobb. Szüntelen beleszól az életükbe.
Így ez az ártatlan és kezdetben csak mosolygó Gyermek is. Elkezd nőni bennünk, s ahogy növekszik – ha engedjük, hogy növekedjék – egyre élesebben tud belesírni éjszakáinkba. Nem elégszik meg az ünnepi dédelgetéssel, odaszegődik mellénk a hétköznapokon is, és – bizony – sokszor igen kellemetlen dolgokat mond nekünk. Állandóan ránk néz és figyel. Beleszól döntéseinkbe. Már-már úgy látjuk, hogy teljesen elveszítjük szabadságunkat, önállóságunkat. Egészen szokatlan dolgokra sarkall. Például, hogy kivétel nélkül szeressük felebarátainkat. Amikor olyan jól meglennénk már azzal, hogy „csak” Istent szeressük, mivel az könnyebb is, meg aztán úgy is „megoldható”, hogy vasárnap kiöntjük eléje szeretetünket a templomban, ossza be magának egész hétre. Oda szeretnénk ezt a Gyermeket is bezárni, a templomba, ne járjon állandóan a nyomunkban. Olyan kellemetlen, hogy mindenről tud, mindent lát, semmit sem tudunk előtte eltitkolni, s mégis úgy érezzük, hogy egyszer-egyszer mégis sikerült elterelni magunkról figyelmét, hamarosan, kiderül, hogy mégis tetten ért, és keservesen sír szívünk sötétjében. Szeretnénk már megszabadulni tőle, és elhúzódni valami polgári nyugalomba, megmenekülni attól, hogy a világ szemében ostobákká váljunk, hiszen az Ő társaságától semmiféle polgári hasznot, se rangot, se gazdagságot nem várhatunk. Állandóan csak azt halljuk Tőle: oszd meg, amid van azzal, akinek nincs. Kiáll az életünk hegyeire, és onnan is olyan nyolc boldogságot kiált felénk, amiben sehol sem találjuk azt az „igazi ötös találatot”.
De mindez még hagyján, hanem folyton Ő is arra serkent, hogy dolgozz, dolgozz becsületesen, dolgozz ne csak a magad hasznára, légy te kovász, légy a só, világíts másoknak is, majd teljesen felháborító példabeszédet mond a későn jövő szőlőmunkásokról, és ugyanannyi bért ígér azoknak is, mint akik korán kezdtek.
És soha nincs megállás, megnyugvás, szakadatlan csak azt feleli – bármit kérdezzünk tőle – jöjj és kövess! De hová, Uram? Hiszen már elmúltak az ünnepek, leszedtük a karácsonyfát, húsvét meg hol van még! Hát ezeken a hétköznapokon is Veled járjak?
Hétköznapjaid is ünnepekké válnak, ha én fogom a kezed!
1976. január 4.
