„Lelki orvossá lettem”

Fotó: Lambert Attila

„Minél több lelket adj nekem, Uram!” – ez a Loyolai Szent ­Ignáctól kölcsönzött mondat lett életének és papi működésének mottója, mint Bodnár Dániel közreműködésével készült önéletrajzában elmesélte. Sok és egyre több lélek sok és egyre növekvő felelősséggel is együtt jár. Esetleg gondokkal, csalódásokkal, álmatlan éjszakákkal is az aggódás miatt, amely lelki gyermekeinek gondjai miatt támad Önben. A kis hercegből vett hasonlattal: hogyan viszonyul ahhoz az ezer meg ezer rózsához, amelyek mind az Ön gondoskodásának köszönhetik, hogy virágba borultak?

– Bizonyos értelemben könnyű dolgom van ebből a szempontból, mert mint kórházba, betegekhez, haldoklókhoz sokat járó pap már évtizedekkel ezelőtt megtanultam, hogy az ember végső soron „Istenhez hanyatló árnyék”, aki „megtelik Isten-szerelemmel, mikor halni készül”. „Az ember természetes vége természetfeletti”, írja Aquinói Szent Tamás. Hatvanöt éves papi működésem során soha senkit nem láttam Isten nélkül meghalni. Mert noha a „kincs, hír, gyönyör” erőtere sokakat lefoglal, amikor ezek elmaradoznak, lényeglátóvá válik az ember. Megérzi, hogy Isten magának teremtett bennünket, és nyugtalan a szívünk, míg benne meg nem nyugszik, mint Szent Ágostontól tudjuk.
Fiatalon majdnem orvos lettem, papként pedig lelki orvossá lehettem: kilenc kórház tizennégy intenzív osztályának rendszeres látogatója vagyok ma is. Gyakori tanúja a titokzatos határmesgyének, a lélek nagy átlépésének a transzcendenciába.

Ellentmondásnak tűnik, hogy míg Ön kortalan, energikus, derűs, évtizedek óta az idős, gyenge, szomorú, beteg emberek gyámolítója. Hogyan hatnak Önre a gyakori kórházlátogatások? Hogyhogy mindig marad Önben erő újra elmenni a szenvedőkhöz?

– Érdekes, ez az összefüggés még soha nem jutott eszembe. Talán az a kulcsa, hogy értékeket adhatok át. A derűm, az optimizmusom örök értékekből fakad, és annak felismeréséből, hogy ezeket a nagyon beteg, életük vége felé közeledő emberek tévedhetetlenül felismerik. Az emberiség kollektív tudattalanjának közkincsei ugyanis.
Megesett, hogy fogtam egy nagyon idős asszony kezét, és nem akart elengedni. Hosszan ültem pedig már mellette. „Lajos atya, ne menjen el, mert engem nem szeret senki!” – kérlelt. Én pedig elgondolkodtam: lám, milyen különös, hogy egy hosszú-hosszú élet utolsó szakaszában még mindig „nem elég a szeretetből”. A szeretet mindig eleven kincse tesz engem annyira derűssé.

Lajos atyát egyszerre jellemzi a sarkosság, a határozottság, a dolgokat nevükön nevező szigor és az emberi gyengeségek iránti megértés, az isteni kegyelembe és irgalomba vetett hit. Annak hite, hogy ő még a legbűnösebb embert is meg tudja menteni. Mire vezethető vissza ez a kettősség? Mitől függ, hogy mikor melyik kerekedik felül Önben?

– Fejlődés eredménye, hogy megértőbb lettem. Fiatalabb korban a „világmegváltó” hevület szigorúbbá teszi az embert. Később azonban rájön, hogy nem ő a dolgok véghezvivője, és óvatosabbá válik. Mint Pál apostol írja: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.”
Ezen túl pedig úgy gondolom, hogy a jó nevelésben az igazság és a szeretet csókot vált, keménységet és szívet kell benne ötvözni. Például nagyon nagy baj, ha egy gyereket elkönyvelnek rossznak, mert éppen attól lehetne jobb, ha szeretnék. És azt sem szabad sohasem elfelejteni, hogy nem mindenki tehet arról, amilyen.

Beszélgettem egy korábbi, kereső tanítványával, aki azelőtt, hogy fél éven át a hittanára járt, nem hallott Önről. Nagy hatással volt rá: pásztort, sokaknak biztonságot nyújtó, jelenlétével gyógyító embert ismert meg Önben. Olyan embert, akinek mások szolgálata vált az életévé, mondta. De bizonyosan Önnek is meg kellett harcolnia ezért a kiegyensúlyozottságért, tette hozzá. Milyen küzdelmeken keresztül vezetett az út a mai harmóniáig, Lajos atya?

– Ez kisugárzás kérdése. Karizmáé. Olyasmiké, amiket kap, a személyiségével már eleve magával hoz az ember, és szinte „nem is tehet róla”. De persze erősíthet rajtuk, ha átadja magát a hivatásának. Amit én teszek: igyekszem a Szentháromság személyeivel élő kapcsolatban lenni az imáimban.
Az utam valóban küzdelmes volt. Tizenöt évesen belenőttem a háborúba, tizen­nyolc évesen katona lettem – de nem öltem meg senkit –, aztán orosz fogságba kerültem, szénbányában dolgoztam. Sokat szenvedtem, még­is, ma is nagy örömöm, hogy átélhettem azt a szenvedést, és felismerhettem, hogy ott, a Donyeck-medencében is jelen volt: velünk, szenvedőkkel volt az Isten. Az ember természeténél fogva keresztény, írja Tertullianus, és „Istendarabkákat” szedeget össze az élete során, mint József Attila A ­kutya című versében olvasható.
Küldetést kaptam, a beteg világ gyógyításának küldetését: a tanítást, a gyerekek, fiatalok nevelgetését és az idősek, haldoklók szolgálatát. Az örök élet felé irányításuk fel­adatát.

Melyek azok a gondolatok, amelyeket mindig át akar adni, ha csüggedő, utat vesztett emberekkel találkozik?

– A gyóntatószék sokszor afféle pszichiátriai ambulancia, ahol bizalmat és önbizalmat kell az emberekbe csepegtetni. Nem az Isten büntet, hanem a bűn, ez az, amit mindenkivel szeretnék megértetni.
De amúgy inkább hallgatok, mert aki szenved, annak beszélnie kell. Ki kell tudnia mondani önmagát, a titkait, mert még testi elváltozásokat is tud okozni, ha valakinek a lelke nincs rendben. Az Úr irgalmas, csak szeretet van benne; megnyugtatni, megváltani érkezik, és nem számon kérni – minden betegnek ezt szoktam mondani.

Szintén az imént említett tanítványa mondta, hogy Lajos atya egyszer a hittanon elmesélte: nemrég kihúzták egy fogát. Nem félt megmutatni a gyengeségét; azt, hogy ő is ember. Olyan, mint mindenki más. Közvetlen, az emberek között élő, tőlük papsága folytán nem elkülönülő ember. Milyen megfontolás húzódik meg e mögött a természetesség, közvetlenség mögött?

– Egyszer télen bejött a hideg templomba egy piszkos, szakállas, elhanyagolt állapotú ember. Azt hittem, pénzt szeretne. „Mennyit adjak?” – kérdeztem tőle. „Csak szeretetet kérek!” – válaszolta, és sírni kezdett. Én pedig átöleltem. Az emberek arra vágynak, hogy a szívünk együtt dobogjon az ő szívükkel.

Gyakran előkerülő jelző Lajos atyára vonatkozóan a kortalanság. Ami arra is vonatkozik, hogy Ön sem nézi a kort, azaz nem osztályozza az embereket a koruk alapján, mert úgy gondolja: bármilyen korban rá lehet térni a krisztusi útra. Hogyan gondolkodik az életkorokról a hit iránti fogékonyság szempontjából?

– Igyekszem mindig a befogadók szempontjait, élethelyzetét is figyelembe venni, amikor a hitről beszélek. A fiatalok számára például manapság már természetes a szex, a gyakori italfogyasztás. Nem szabad rájuk támadni, pokollal ijesztgetni őket – hiszen Jézus még a poklokra is alászállt a bűnösökért! Nem lehet a jót az emberekre ráerőltetni. A fiatalok bizalmát meg kell nyerni, akkor lehet hatni rájuk. Én például – viccelődve, barátian – úgy szoktam tőlük búcsúzni, hogy jó borokat válasszanak, ha már isznak. De persze próbálom nekik elmagyarázni, hogy milyen rossz függővé válni.

Nagymarosra és Egerszalókra is mennek olyanok, akik nem tartoznak az egyházi közösséghez, de érdeklődők. E szívének oly kedves, sőt Ön által is alapított rendezvényeknek egyik fontos funkciója éppen az, hogy a keresők számára vonzerőt jelentsenek. Őket hogyan lehet jól megszólítani?

– Nem szabad dogmatikus „bükkfanyelven” beszélni, ez biztos. Sok példa, sok nevetés, jó élmények – ez a kombináció lehet hatásos. A humornak érdemes nagy szerepet biztosítani. Tetszeni szokott például a hallgatóságnak, amikor az érzéki élményeket hajszoló fiúkról „szextraktorokként” beszélek. Jegyesoktatáson pedig mindig ostorral fenyegetem azokat, akik hét év múlva válni akarnának, és azt állítanák majd a párjukról: „Valójában nem is szerettem.” Fontos a jó tálalás. Jobban értékelik a pogácsát, ha herendi tálon adjuk, mint ha koszos kézzel a tortát.