Fotó: Merényi Zita
Különleges atmoszférába csöppenünk a „Begyütt Jézus a házamba” című, a parasztság vallásos életének tárgyait bemutató kiállítás terébe lépve. Bálint Sándor szavai szerint e képeknek, szobroknak „égi leheletük van, amely névtelen búcsúsok bizalmából, hitéből, szívük melegéből táplálkozik”.
A tárlókban és a falakon, valamint a kihúzható fiókokban mintegy ezer tárgy sorakozik, várva, hogy a látogató egyenként rájuk csodálkozzon, történetüket, üzenetüket kutatva.
A tárgyak egytől egyig offer jellegűek, votívtárgyaknak tekinthetők – mondja a kiállítás kurátora, Soós Sándor néprajzkutató. – A magyar Egyház fejének felhívására érkeztek, adományozták, felajánlották őket tulajdonosaik. Lélekdokumentumok: a Jóistenhez fűződő kapcsolat tárgyai, imádság és személyes hit kötődik minden egyes darabhoz.
Felbecsülhetetlen érték, óriási lelki tartalék a népi vallásosság – teszi hozzá Soós Sándor. – Mert a nép vele született érzékkel tájékozódott a transzcendens világban. És az a tárgy, amelyben a közösség bölcsességéből, a közösségi tudatból tükröződik valami, az jó tárgy.
Akkor is, ha – ismét Bálint Sándort idézve – „az esztétikai szépségek vándora alig találna vigasztalást bennük”.
„Kékre mázolt deszkabódé,
Benne durva feszület,
Adj ma is, mint annyi másszor,
Áhitatot, ihletet.
Kontár ujjak faragdáltak,
De nem kontár áhitat”
(Részlet Sík Sándor Fakereszt című verséből)
Amit a nép szeret, azt szépnek látja. És egészen magáévá teszi, magához alakítja. A gyűjteménybe – és így a kiállított tárgyak közé – a népi alkotók által készített tárgyak mellett mívesebb, a nyilvános tiszteletből származó vagy éppen a népi vallásosság számára készített tárgyak is bekerültek. Legtöbbször azonban ezek is átitatódtak személyességgel. Ahogyan ez a Szűz Máriát ábrázoló kép is – mutatja a kurátor –, melyet mennyasszonyi koszorúval keretezett az áhítat. Vagy az a betlehem, amelyben palóc viseletbe öltözött emberek állnak a Kisjézus körül. A falu népe olyan közel volt az égiekhez, hogy családtagnak tekintette őket. Az egyszerű emberek a családjukba született gyermekként fogadják az Urat. Ez a népi vallásosság esszenciája.
A gyűjtemény összetétele esetleges, hiszen nem tudatos, előre eltervezett gyűjtőmunka eredményeként jött létre, hanem felhívásra érkezett tárgyak összességeként. Tematikus kiállítás rendezésére ezért nem volt lehetőség, a hangsúly így a tárgyak sokféleségének bemutatására helyeződött.
Tárgycsoportokat látunk a tárlókban, az asztalokon és a falakon: vallásos ponyvanyomtatványokat, imakönyveket, szentképeket, apácamunkákat, textíliákat, rózsafüzéreket, szenteltvíz- és ereklyetartókat, feszületeket, szobrokat, képeket. Egy-egy csoporton belül sincs két egyforma darab. A lélek, a hit egyéni színeit, személyes mélységeit és irányait jelzik és tanúsítják egytől egyig. Hallgató, megszólításra váró tárgyak, hírmondók a letűnt századokból.
Erdélyi Zsuzsanna így írt az 1980-ban közzétett gyűjtési felhívásban: „Az emberhez méltatlan valóságot népünk emberhez illő méltósággal tudta végigélni. Tette ezt oly módon, hogy míg a földi sarat tapodta, az ég peremét markolászta. Ebbe kapaszkodva menthette át magát annyi értékkel, szépséggel (…). Mindennek a vitális helytállásnak mikéntjét, hátteres tudat- és képzetanyagát faggathatjuk, ha a népi vallásosság napjainkig föntmaradt tárgyi emlékeit és ez emlékanyagban rejtőző szellemiséget ismerjük.”
Az egyik tárlóban XIX. századi ereklyés tárgyakat láthatunk. Az ereklyék, melyekhez hitelesítő okiratok tartoznak, itt nem szentek földi maradványai, hanem olyan tárgyak, amelyek érintkeztek a szenttel vagy a szent hellyel. A XVIII–XIX. század folyamán rengeteg ilyen tárgy került Rómából a katolikus hívőkhöz szerte a világon. Az ereklyék, ahogyan a néhány vitrinnel odébb látható skapulárék, az égi segítséget és áldást biztosítandó kaptak jelentős szerepet a népi vallásosságban. Használóik mindenképpen magukénak akarták tudni az égiek jóindulatát.
Egy mára szintén elfeledett hagyományt idéz fel a gyónócédulák csoportja. A cédulák a kötelező évenkénti húsvéti gyónás igazolására szolgáltak: segítségükkel az idegenben, nem a saját plébánosuknál gyónók igazolhatták falujukban, hogy elvégezték a szentgyónást. Az 1549-es kölni zsinat vezette be használatukat.
Az imádságoskönyvek a közösségi és egyéni áhítatot segítették, ezáltal nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a parasztság hitéletében. A korábbi századokból származó megannyi imakönyv számtalan különféle technikával és változatos anyagok felhasználásával készült. Bőr-, vászon-, bársony-, gyöngyhímzéses vagy selyemkötéses, csont- és szaruveretes könyvek egyaránt láthatók a kiállított darabok között.
„Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.”
(Részlet Vörösmarty Mihály A szegény asszony könyve című verséből)
Különleges tárgyegyüttes továbbá a türelemüvegek csoportja. Gyakran rabok készítették ezeket, tengernyi szabadidejükben… Az egyik kiállított darab készítője hitünk legnagyobb titkain töprenghetett alkotás közben. Az üvegbe helyezett miniatűr oltáron ugyanis Krisztus szenvedésének, kínzatásának eszközei jelennek meg az Eucharisztia körül.
A XVI–XVIII. századból származó, aprólékos gonddal készített, gyönyörű apácamunkák különleges esztétikai élményt nyújtanak. Az arany-, ezüst- és selyemszálakból készült legkülönfélébb motívumok, díszek az ereklye, a szentkép keretéül szolgáltak. E díszítési mód hatása egyértelműen tükröződik a népművészet szakrális tárgyain, valamint a kiállításon szintén bemutatott XIX. századi csipkés szentképeken.
A kiállítás részét képezi továbbá három installáció. Az egyik a lourdes-i jelenéseknek a magyar katolikus parasztság hitéletére tett hatását mutatja be, a másik a betlehemállítás szokását idézi fel, a harmadik pedig a katolikus parasztházak jellegzetes helyét, a szentsarkot ismerteti meg a látogatóval. A szentsarok az imádság helye volt, és kifejezése annak, hogy a Jóisten mindig jelen van a házban, a családban. Itt őrizték a vallásossághoz, az áhítathoz kötődő tárgyakat. A kiállítás e pontján lehetőségünk adódik leülni, elcsendesedni, akár imádkozni. A szentsarokban Erdélyi Zsuzsanna gyűjtötte archaikus népi imádságok hallhatók.
A tárlaton három évszázad tárgyai tekinthetők meg. Bár zömmel a XIX. századból valók, számos kiállított darab tanúskodik a XVIII. századi katolikus népi vallásosságról, a legrégebbiek pedig a XVII. századból származnak, a barokk, a katolikus megújulás idejéből.
A mintegy tízezer darabos gyűjtemény leltározása, feldolgozása folyamatosan zajlik annak érdekében, hogy a hatalmas anyag kutatható legyen. Az egyes tárgyakhoz kézzel írott levelek, tanúságtételek tartoznak. Ezek szintén fontos, feldolgozásra váró lelkiségtörténeti dokumentumok és források – hangsúlyozza Kontsek Ildikó, a Keresztény Múzeum igazgatója.
Majd Soós Sándorral egyetértésben hozzáteszi, a népi vallásosságot bemutató, Erdélyi Zsuzsannáról elnevezett gyűjtemény jól illeszkedik a Keresztény Múzeum gazdag anyagához, mintegy becsempészi a magas kultúrába a népi kultúrát, s ezzel kitágítja a múzeum lehetőségeit, színesíti palettáját, növeli műtárgyi gazdagságát.
Arra törekedtünk a rendezés során, hogy a kiállítás otthonosságot sugározzon. Hiszen a megjelenő tárgyak döntő többsége otthonokból származik, az elmúlt századok paraszti otthonait díszítette, s a népi vallásosság elengedhetetlen eszköze volt – teszi hozzá Kontsek Ildikó.
A kiállítás szép együttműködés eredménye: néprajzkutató, művészettörténész, restaurátor, belsőépítész, látványtervező és fotóművész dolgozott együtt, és hozott létre valami maradandót, valamit, ami élő hitet tükröz, s ami talán sokakat megszólít majd.
