Megbéklyóz bennünket a gőg, a dac, az érzéketlenség, a kőszív, a tisztátalanság, a közöny, az irgalmatlanság, az odavetett félszavak kérges zuhataga. Hiába tudjuk, hogy az ítélkezés egyedül az Úré, mi csak mondjuk a magunkét. Mindenről és mindenkiről. Kioktatunk, magyarázunk, megbélyegzünk – hiszen úgy véljük, nálunk van a bölcsek köve –, nem törődve azzal, hogy életünkben egyre nagyobb helyet követel magának a bűn. A gondolatban, szavakban, tettekben megnyilvánuló, a magunkat és környezetünket is mérgező.
Egy idő után megzavarodva megtorpanunk. Erőtlen vergődésünk sötét zárványvilágába nem jut be pisla fény, nem fürödhetünk meg az Úr tekintetében… Arcunkra fagy a mosoly, szánkra a szó, elkerül a derű, „félrefordítjuk” az Igét. Nehéz a beszéd, a tett még inkább. Sokadik, s egyre türelmetlenebb kopogtatás után, lelkivezetőnk, imatársaink ösztönzésére vagy éppen önszántunkból mégiscsak kitárjuk e titokzatos ajtót, hogy besétáljon rajta a kegyelem. Megfürdünk a vakító fényzuhatagban, lélek kutunkból feltör a pezsdítő ár. Tiszta forrás gyöngyözik bennünk tovább – erőt, békét, szeretetet és szenvedélyt „lehelve” a betokosodott „én”-be. Lélektégláinkról lassacskán lemállik a nyákos moha, nagyot csobbanva göröngyök hullnak a mélybe… Sárruhánk foszladozóban…
Újra tiszta és szabad vagy. Véráramköreidben Isten érintését érzed. Kiüresedett életed reménnyel teli, szíved újra tüzes, ismét észreveszed a teremtett világ megrendítő szépségét. Örömszóval köszöntöd a tavaszt, hálaénekkel a feltámadást, hiszen Isten magával vitte a keresztre a te bűneidet is. A világ megváltatott Általa.
Az újbóli felismerés titka ragyog az arcodon. Tekinteted az ég felé emeled, rabul ejt e harmónia. Nagyböjti bánatmagányod, tört szíved fájdalma a múlté, mert Isten, mint annyiszor, ezúttal is mentőövet dobott háborgó lelked óceánjába. Eltökéled: önmagad elé tükröt tartva őrzöd, óvod a titkot a közös úton, és megpróbálsz életeddel, szereteteddel, cselekvő jelenléteddel választ adni a feltámadás misztériumára.
