Fotó: Lambert Attila
Harangszóra ébredünk reggel hét órakor Nagyváradon. Odakint még semmi mozgás, de tudom, rövidesen érkeznek… Szelíd a tavasz. A lélek hangszer, keresi a napnak – április 24-ének – szóló zengését. A kanonoksoron – azon a bizonyos, az Ady által oly igaztalanul, bulvárhangvétellel hamis fénytörésbe helyezett kanonoksoron – kitekintve az emeleti ablakon szemközt a székesegyház, megújult oromzatával, az oldalfalakat most hozzák rendbe; az előrejelzés esőt ígér, felhős az ég. Elmossa vajon a körmenetet? Később Balogh Imréné, aki a Hajdú-Bihar megyei Újirázról érkezik az egyházmegyei zarándoklatra, természetes egyszerűséggel mondja: „Negyedszer jöttem, két alkalommal esőt, sőt jeget is kaptunk.” Szavaiból kitetszik: mindez nem számít. A fontos, hogy itt vannak a nagyváradi egyházmegye Szent-László ünnepségén, amelyhez huszonöt éve számos világi esemény kapcsolódik. Így már egyhetes rendezvénysorozatról beszélnek, a Festum Varadinumról a Körös-parti, egyre inkább megújuló-szépülő városban. Illő tisztelettel gondolunk Tempfli József nyugalmazott püspökre, aki betegsége miatt csak lélekben lehet részese az ünnepnek. Böcskei László püspökben pedig olyan főpásztort ismerünk meg, aki lelki emelkedettséggel közvetíti az idei Szent László-zarándoknap mag-gondolatát: a lovagkirály az egység építője.
Asszonyok, férfiak, templomi zászlók, felvirágozott kereszt. A kárásztelki hívő emberek érkeznek legkorábban. S már katonás rendben a Szent László Határőr Hagyományőrző Egyesület tagjai Győrből. A Rába-parti és a Körös-parti várost összeköti Szent László tisztelete és hermája. Ezzel máris a történelmi múltban vagyunk, amelynek ismerete eleven jelenné válik – ha a tudással jól sáfárkodunk.
Ötven esztendeje szolgál a városban, tizenöt éve a székesegyház plébánosa Fodor József általános helynök. Amit tudni kell – és illik! – Váradon, ő annak valóban ismerője. „A nagyváradi püspökség mindig is külön ünnepen emlékezett Szent Lászlóra. Szent István a tíz püspökség között megalapította a biharit is, amelyet Szent László király 1092 táján, a kunok dúlása után áthelyezett Nagyváradra, ahol hatalmas templomot építtetett. A legenda szerint így szól a történet: meghallván a Szűzanya hangját, a Körös folyó biztonságosnak tekinthető szigetén emeltette a székesegyházat, amelyet a későbbi századokban várral vettek körül.” Éppen ide tartottunk még előző nap, könyvbemutatóra. A váradiak nem gondolták, hogy valaha így megszépül, új életre kel az épületegyüttes. Lábunk alatt évszázados tölgyfa lépcsők: mennyi akarás, mennyi öröm, mennyi gond formálta.
A pécsi egyetem tanára, Jankovits László mutatta be Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója közreműködésével Janus Pannoniusról írott könyvét. A Mátyás-korabeli – bevett szóhasználattal – humanista költő, váradi püspök életpályáját rajzolta meg a szerző. A püspök költőnek később menekülnie kellett székhelyéről, miután az uralkodóval, Mátyással politikai-hatalmi ellentétbe keveredett. Mielőtt minden figyelmünket és időnket lekötné ez a história, idézzük Áprily Lajos gyönyörű fordításában a humanista – tehát latinul író – költő Búcsú Váradtól című versének ismert sorát (Jankovits László inkább a Somlyó Zoltán-féle változat mellett foglal „ízlést”): „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.” S nem maradhat el két másik könyv említése sem: Várad egyházművészeti kincseinek közelmúltbeli debreceni kiállításáról katalógusnál sokkal nagyobb igényű kiadvány készült, a következő munka pedig a Szent Orsolya-rend nagyváradi közösségének történetét tárgyalja.
Két örömteli nap Váradon. Az idősíkok összefolynak. Ismét szól a harang, már csak egyetlen óra, hogy a székesegyházban megkezdődjék a szentmise. Addig azonban térjünk vissza Fodor József atya ízes szavaihoz.
„A váradi püspökség tehát Szent László alapítása. 1116-ban II. István király – Szent László végakaratának megfelelően – áthozza hamvait Somogyvárról, hogy az általa alapított székesegyházban temessék el.”
A várban ásatások nyomai. A Szent László-i bazilika falnyomait megtalálták, a szent király sírját sajnos nem. Szent László földi maradványai itt nyugszanak valahol, az athleta Christié, ahogyan a neves kutató, Mezey László is nevezte a mindenkinél egy fejjel magasabb uralkodót. Csakhogy mit jelentett ez az egy fejjel magasabb létezés? Elsősorban nem anatómiai sajátosságára utal, hanem a lélek emelkedettségére. S azt se feledjük, hosszú évszázadokon át – erről tanúskodnak a megmaradt freskótöredékek, falképek és más ábrázolások – Szent László kultusza megelőzte Szent Istvánét. De ennek elemzését hagyjuk meg a kutatóknak, mi éljük a zarándoknap lelkületét.
Húsvét ötödik vasárnapján ünneplik Váradon – s majd június 27-én is – a szent királyt. „Ennek első írásos nyomát 1912-ből találtam – magyarázza Fodor atya –, amikor gróf Széchényi Miklós püspök az ünnep elismerését kérte a Szentszéktől, s Szent X. Piusz pápa jóvá is hagyta ezt.” 1942-ben Szent László-évet hirdettek a király szentté avatásának 750. évfordulójára. Akkor egyhetes rendezvénysorozatot tartottak.
„A kommunista időkben a templom falai közé szorultak. Schlauch Lőrinc bíboros, váradi püspök – miután nem kapták vissza az évszázadokkal korábban Győrbe menekített, mindmáig közismert Szent László-hermát – új hermát készíttetett 1892-ben. Ezt már korábban – mint valaki fogalmaz: a román impérium kezdetétől – sem vihették körbe, hiszen a magyar Szent Korona díszíti.” Népviseletbe öltözött kárásztelki fiatalok vállán ma mégis ez a herma halad a püspök előtt a körmenetben. Mintha megbékéltek volna végre a történelemben élő emberek. Talán románok is vonulnak velünk; a szentmisében a magyar mellett felhangzik az ő nyelvük is, s a püspök ugyancsak nyelvi gondot fordít a szlovák népességű egyházközségek tagjaira. Látom a református és az unitárius egyház képviselőjét. A görögkatolikus püspök azért maradt távol, mert náluk ezen a napon ünneplik virágvasárnapot.
Hallgatnánk még szívesen Fodor atya múltidézését, hogy annak idején János Zsigmond kitiltotta országából a katolikusokat, s hogy Bethlen Gábor 1618-ban lebontatta az ősi székesegyházat, aztán a második tordai országgyűlésről szóló passzust említi, amely jóváhagyta ugyan a katolikus életet, de püspöke nem lehetett a közösségnek. Mint ahogyan Széchényi püspök 1923-as halála után egészen 1990-ig nem vonulhatott be főpásztor a Szent László emlékére szentelt barokk székesegyházba.
De ma, de most… Jobbra az irgalmasság kapuja, hosszú sorban az asszisztencia, mögöttük Böcskei püspök és a hívők sokasága. Átlépni – igen, átlépni a kisszerűség, mindenféle előítélet emberszabású gyöngeségén. Hiszen miért jöttünk, ha nem akarnánk ismét erősíteni magunkban: emberszabású gyöngeség helyett Krisztus-szabású felemelkedés.
Böcskei László arra figyelmeztet, hogy Szent László tisztelete nem merülhet ki a régmúlt tiszteletében. Életének példája mai körülményeink között cselekvésre kell hogy serkentsen minket. Egység és közösség a kriszusi emberkép szellemében – a váradi nap erősítsen minket ebben.
Vakon Zsolt püspöki titkár, a szentmise szónoka is erről beszél Szent László példáján. Három T-t említ „Szent László alakját szemlélve”. Az első T: a tanítvány. Legyünk Isten tanítványai – mindennapjainkra fordítva: tegyünk valamit a jobb világ, a szerethetőbb egyház érdekében. A második T: a templomépítő. Miért épített Szent László – és oly sokan mások is mindmegannyi rombolás után – újra templomot? Tamási Áront idézve: azért, hogy a lelkünk elférjen benne. A harmadik T: a tanúságtevő. Mint amilyen volt Szent László, s kell lennünk nekünk is. Mai nyelven, mai fogalmi körben, mai szükség szerint: otthont, családot, közösséget erősítve.
1992-ben, Várad alapításának kilencszázadik, Szent László szentté avatásának nyolcszázadik, a város török alóli felszabadulásának háromszázötvenedik évfordulóján elevenítették fel az 1942-es egyhetes rendezvényt, s immár huszonöt éve tartják is szép-büszke önérzettel. A kezdeteket, a nyitást Tempfli József püspök és Tőkés László református püspök nevéhez kötik. Számos egyházközeli és világi eseményt hirdettek meg idén is, mindennek gerince azonban az egyházmegyei zarándoknap. Tárgyilagos említést kíván, hogy a szervezők igyekeztek a város többségben lévő román lakosságát is bevonni a Festum Varadinum-hétbe, de nem jártak sikerrel. „A románok mégsem tekintik provokatívnak a magyarok ünnepét. Eleinte megszólaltak ugyan disszonáns hangok, de ma már nem jellemző ez – mondja a helynök atya. – Békésen élnek együtt a magyarok a románokkal, s persze – levegőt vesz – a kisebbség mindig toleránsabb.” A püspöki palota előcsarnokában Madarassy István ötvös-szobrászművész kiállítása látható. Az utolsó vacsora asztala körül gyülekeznek a szentek és mindenféle szobornép. Az alkotások figyelmeztetnek: mindannyian ugyanahhoz az asztalhoz vagyunk meghívva.
Mindjárt kezdődik a szentmise. De nem kerülhetők meg az iménti gondolathoz kapcsolódva Fodor atya szavai: „Egyre több a vegyes család Váradon. Tizenöt éve neveztek ki a székesegyház plébánosává. Akkoriban évente hatvan-hetven esküvőt tartottak a templomban. Négy-öt esetben románul is vezetnem kellett a szertartást, mert az egyik fél román volt. Ma már legtöbb esetben szükség van erre. Fogyatkozik a magyar fiatalok száma, elvándorolnak… az asszimiláció feltartóztathatatlan.”
„Gondoljunk a gyökereinkre…” – hangzik. Az 1960-as években a kommunisták le akarták bontani a városközpontban lévő Szent László-templomot. A döntést már jóváhagyták Bukarestben, „a hatalom azonban nagyon tévedett. Pünkösdhétfőn kihirdetették, mikor lesz az utolsó szentmise. Erre Várad népe összefogott, éjjel-nappal ott virrasztottak, imádkoztak, énekeltek az emberek – románok is voltak köztük! –, s rövidesen megérkezett az irat: a templom maradhat.”
Ez a templom természete: hogy megmaradjon. Ha a köveket lerombolják is, magunkban a templom rombolhatatlan – hacsak mi nem válunk önrombolókká. De itt vagyunk, építkező kedvvel és akarattal…
Böcskei László püspök az egyház mai helyzetéről higgadtan fogalmaz: „Nálunk a társadalmi kibontakozás mintha lassabban haladna, mint más posztkommunista országokban. Ez megnehezíti az életünket. Mintha még mindig keresnénk a helyünket a változó világban. Küldetésünk világos, annál nehezebb a megfelelő módszerek és lehetőségek megtalálása, s hogy minél közelebb kerüljünk az emberekhez.” Nem várni őket, hogy jöjjenek, hanem elébük menni. Csakhogy koppanó számadat: az egyházmegyében ma összesen hatvanhárom pap szolgál.
„Keressük a helyünket és a módszereket, hogy hatékonyabbak és hitelesebbek legyünk a mai világban; még nagyobb figyelmet fordítunk az ifjúsággal való foglalkozásra, a hitoktatásra és a családok életének segítésére.”
Kikerülhetetlenül fordul a szó – minden „ördögűzést” kerülve – a korszellem romboló hatására. „A szabadság, az óhajtott, majd megkapott szabadság sok esetben már nem szabadság, hanem szabadosság.” Ezért aztán „nem könnyű megszólítani a fiatalokat, bár még mindig könnyebb, mint megtartani őket”.
Emlékképet viszünk magunkkal: Szent László, az egység építője. Egység, közösség – enélkül aligha pendülhet meg az élet. S biztató jel: „Romániában az elmúlt másfél évben a liberális irányzatú honatyák ki akarták iktatni a kötelező hitoktatást az iskolákból. »Csak aki óhajtja« – hangoztatták. Megszavazták ezt a törvényt, ezek után a diákok kilencvenhét százaléka mégis kérte a hitoktatást.”
Előző nap este érkeztek a gyalogosok, a mise kezdetére a fáradtságnak már nyoma sincs. Három napon át jöttek a határ túloldalán lévő Gyomaendrődről. Dénes Zoltán atya az egykor a nagyváradi püspökséghez tartozott magyarországi terület plébánosa, egyben – történészként – a Debreceni Egyetem meghívott előadója. Pillanatok alatt történelmi-társadalmi-szociológiai-néprajzi összefüggésbe helyezi gyalogvállalkozásukat, amelynek lényege: „Már hosszú idő óta készültünk erre: ha eltűnik a határ, ismét úgy jöhetünk, ahogy eleink tették. De nem szűnt meg a határ, mi meg türelmetlenekké váltunk. 2012-ben végre nekiindultunk a lovagkirály útján, a nemeslelkűséget, Szent László szellemiségét követve.”
A gyalogos csoport tagja Kovács Erik, a Bartha Elek professzor vezette debreceni néprajzi tanszék oktatója. „Eddig hagyományosan a zöldhatáron keltünk át, de a mostani helyzetben nem kívántunk senkit kellemetlen helyzetbe hozni ezzel, így Ártándnál léptük át a határt. Régi hagyomány újbóli kiteljesedésének vagyunk tanúi az egykori egyházmegyei zarándoklatok nyomán.”
S hogy mi van a lelki batyuban?
A szentmise után megindul a körmenet, énekelünk, teszünk tanúságot ezzel is – mert hiszen ezért a körmenet, ezért minden lépés: a tanúságért. Kovács Erik végigpillant a hosszú soron, előttünk lebeg a kárásztelki fiatalok vállán a Szent László-herma. „Családomért, úton lévő szeretteinkért imádkozom – fohászkodunk –,
s a magam kiteljesedéséért; feltöltődni, ezért indultam neki ötödször is.”
Egy édesanyán akad meg tekintetem a körmenet-sorban. Csöppnyi gyermekét mellére szorítja, nyugalmát léptével is vigyázza. Szebb nem is lehetne: az ember makacsul igent mond az istenadta életre.
