Kling József kaposfüredi szobrászművész – csakúgy, mint a felajánló –, táncsicsos diák volt, s harmincöt éven át itt tanított Ádám nagybátyja. Ma is nosztalgiával és szeretettel beszél az iskoláról, amelynek padjait koptatta többek között Rippl-Rónai, Vaszary, Király Béla, Boross Péter, Szász Endre és Fodor András is, mégpedig Takáts Gyula osztályában. Az itt magába szívott tudás azonban csak ugródeszka lehetett a művészet gyakran zsákutcákkal tarkított terepén. A hetven felé tartó, s a tolnai faluból, Duzsból induló fiú – aki színész, táncdalénekes és festő szeretett volna lenni egyes életszakaszaiban –, a ’80-as években vált faszobrászból kőszobrásszá; jóllehet még most is örömmel vállalkozik egy-egy farelief elkészítésére. Elég, ha csak a kaposfüredi Szent Őrangyalok- templom stációsorozatát említem, vagy a két szent, István és László alakját – a liturgikus teret carrarai márványból álmodta meg a mester.
A Berzsenyi Társaság által megjelentetett, somogyi képzőművészeket bemutató leporellóban egyebek mellett ezt olvashatjuk róla: „Geometrizáló formavilága egy elképzelt barbár civilizáció monumentális emlékműveit rekonstruálja újra. A pogány, illetve szakrális művészetektől inspirálódva alakított ki egy sajátos, metaforákban gondolkodó nyelvezetet, melyben különös jelentőséget kapnak bizonyos képi elemek, az oltár, a kapu és az architektúra. Az emberi civilizáció ősi kultuszait, tudat alatt tovább élő irracionális gesztusait értelmezi újra.”
Amikor az ars sacráról, a szent művészetről faggatom, így summáz:
– Nehezen szétválasztható szent és profán. Különben sem törekszem erre, hiszen minden munka előtt szabadon imádkozva kérem az égiek segítségét – Szent József, Szent Ferenc és Szent Antal áll hozzám a legközelebb –, különösen azt, hogy ne csak nekem vagy megrendelőimnek, hanem elsősorban Istennek tessék az, amit készítek. Mindenkor ez a vágy űz-hajt, s amikor fentről megkapom az inspirációt, könnyebben megy az alkotás. A kegyelmi pillanatokban nem érzem az izmok fájdalmas feszülését, az intenzív fizikai igénybevételt; Isten érintését és mosolyát azonban igen. Ezért kerül el a baleset, hiszen veszélyes munkafolyamat a vésés, a csiszolás, nehezek a kövek. Elég egy óvatlan pillanat…
A tágas nappaliban falra akasztott, több száz éves fa korpusztorzó mellől kisétálunk az örökzöldekkel körülölelt, saját szobrokkal tarkított parkba. A terület végén szabadtéri műhely fogad, ahova ovisok-iskolások is gyakran ellátogatnak. Ha engedi az időjárás, rajzok, vázlatok alapján itt születnek a szobrok. Isten vésője és kalapácsa által a rideg kőtömbökről elkopik a felesleg, és élet költözik mészkőbe, márványba, gránitba. A szobrász a kész művet is megköszöni az Úrnak.
– Nekem minden kő szép, ezért lettem kőszobrász – jegyzi meg. – Ha követ látok, elérzékenyülök, hiszen nagyméretű s tenyérnyi plasztikák egyaránt előhívhatók belőlük. Tavaly szentelték fel a Róma-hegyi kápolna előtt azt a carrarai fehér márványból faragott szobromat, amelynek a Szűz Mária, Magyarország királynője címet adtam.
Márti, a feleség – aki múzsa, menedzser és első kritikus is – elárulja: Férje, a „Szakállas”, ahogy ő hívja, s akivel negyvenhat éve kötöttek örök szövetséget, képes úgy belelovallni magát a munkába, hogy olyankor minden megszűnik körötte. Ezért ha beszélni szeretnének vele a családtagok, vagy esetleg telefonhoz hívja valaki, a balesetet elkerülendő egy apró kaviccsal dobják hátba, így jelezve: hagyja abba egy kicsit a csiszolást vagy a vésést.
A telek szélén álló fedett műhelybe is benyitunk. A főfalon hosszú polcok nyújtóznak. Rajtuk makettek, kisplasztikák sora – különös ritmusban. Az ablak előtt egy félkész, életnagyságú szoborpár: király és királyné feszít a kőtrónuson. Még némi „simogatás”, s karácsonyra már a végleges helyükre kerülnek.
– Pályám kezdetén egyszer ellátogatott hozzánk Rétfalvi Sándor szobrászművész, aki velem együtt Somogyi Józsi bácsit is mesterének vallhatja. Akkoriban aktokat, fejeket mintáztam; az volt a követelmény: mintázni, mintázni minél többet. Megnézte a polcokon sorakozó munkáimat, s azt mondta: ezt a sort le kell söpörni. Én meg hallgattam rá, és megtettem. Ma már nagyon bánom. Másik mesterem, Bors István és Kiss Sándor barátom is abban erősített meg, hogy elhamarkodottan cselekedtem.
A meszelt falakon plakátok, fotók, riporttöredékek, melyek hazai és külföldi kiállításokról, egyéni és csoportos tárlatokról, merész installációkról, a jó és a gonosz örök harcáról tudósítanak. Azt igazolva: Kling József ezernyi szoborcsodájával, reliefjével, stációképével, hősi emlékművével létra lehet ég és föld között. Munkái Somogy és a nagyvilág közterein állnak, templomok csöndjébe burkolózva patinásodnak, vagy beimádkozott lakások díszei, házioltárok ékei. Műveiben megjelenik a vigaszt hozó, tetten ért igaz – amelynek nincs jobb és bal oldala, de még közepe sem –, s a szép, a nemes, a jó. Képzeletben felsejlik előttem a Tízparancsolat, a Csapda, a Golgota, a Hagyaték, az Áldozati oltár, a Mag, a Csíra, a Gótika, a Kleopátra, valamint idol- és bálványsorozata. Kaposvár számos pontján is találkozhatunk egy-egy alkotásával, mint ahogy Barcson is régóta áll monumentális kapuja, de a zalaszentjakabi templomban éppúgy megtalálható kézjegye, mint Isten iharosberényi, berzencei, kiskorpádi, somogyjádi hajlékában.
Mielőtt visszatérnénk a nappali már-már múzeumi légkörébe, a pincegalériába indulunk. A lejáratnál az Alleluja című szobra fogadja az érkezőt, akinek nehéz továbblépnie. A házigazda felesége, K. Várnagy Márta missziót teljesítve működteti a galériát, ahol a kortárs képző- és iparművészet nagyjai adnak randevút egymásnak. Testvérmúzsák kedvelt találkozóhelye e beimádkozott tér, és egy-egy jeles évfordulón Kling-plasztikák is a posztamensre kerülnek. S hogy kik mutatták be művészetüket Kaposfüreden? Csak néhány név az elmúlt több mint húsz év soktucatnyi vendégművészéből:
Gross Arnold, Gajzágó Sándor, El Kazovszkij, Misch Ádám, Agárdy Gábor, Colin Foster, Paulikovics Iván, Somogyi Győző, Karátson Gábor, Szemadám György, de a megnyitón közreműködött Eperjes Károly, Kő Pál, Fellegi Ádám is, és még hányan a nemzetközi, hazai és somogyi képzőművészeti életből…
Ahogy betérünk a nappaliba, élénk ikonra téved a tekintetem. Agárdy Gábor ajándékozta a családnak, megfestve Márkot, az akkor még aranyszőke, göndör fürtű Kling-unokát. Jézus nézhetett ki így…
Márk időközben fiatalemberré cseperedett. Nagyszülei nevelik, s harmadéves a Kaposvári Egyetemen. A hitre, az alászálló kegyelemre, a titokra nagyszülei „nyitották fel” a szemét, s a városrész karizmatikus plébánosa, Fábry Kornél atya tovább mélyítette a tehetséges fiú tudását Bibliáról, Szentlélekről, vallásról, életről. Tanítónak készül, és kiváló fotós. Több hangszeren játszik, és oszlopos tagja a füredi templom gitáros-énekes csoportjának. Tenor hangját nagyapjától örökölte, akivel közösen énekelnek a kórusban. Kitartóan próbálnak, a karácsonyi ünnepkörben két koncertjük is lesz.
A szobrászművészt, aki a közelmúltban megkapta a Kaposvár Város Szolgálatáért kitüntetést, elcsendesedésről, a kegyelmeket tartogató befelé hallgatózásról is kérdezem. Lélekkapuk nyílnak-tárulnak, szó- és gondolatfoszlányok törnek fel belőle. Míg egy-egy válaszra várunk, közénk költözik a csend. Sűrűsége, ereje beszédes.
Három gyereket neveltek; egyiküket kamaszként ölelte magához a Teremtő. Lélekvigaszt csak Istentől kaptak, meg a barátoktól, a művésztársaktól. Kling József hat évvel ezelőtt a pécsi Szabados Sándor professzornak köszönhetően lényegében újjászületett. Komoly szívműtétből gyógyult fel, mert maga is tudja: újabb és újabb feladatokra hívja, bízik benne az Isten, s mindeközben a remény jászlánál álló Mária is betakarja palástjával. A hosszú lábadozás hónapjaiban jobbára csak kisplasztikákat készített, majd folyamatosan visszatért a monumentális művekhez. Tavaly az Élet a Lélekben szemináriumon is részt vett, és tevékeny tagja a férfiközösségnek. Úgy érzi, ereje a régi, álmai kiapadhatatlanok, szobrain pedig ott az áldás. Abban is bizonyos – ahogy Márai vallotta naplójában –, hogy a születés nem feltétlen kezdete valaminek, amint a halál sem feltétlen vége valaminek.
Fotó: Kling Márk
