Ági: Gyakran kérnek tanácsot tőlünk fiatalok, hogy lehet-e szakítás után folytatni az együtt járást. Ilyenkor csak annyit kérdezünk vissza: hány szakítás után? Nagyon meglepődnek. Értjük a reakciójukat. Mi sem így terveztük, csak így alakult. S az sem mindegy, hogyan szakítunk. Tudom, hogy a „szép szakítást” nehéz elképzelni, de nagyon fontos, hogy vállaljuk egymás előtt, ha úgy érezzük, valami miatt nem működik tovább. S még ennél is fontosabb, hogy őszinték legyünk, s ne csapjuk be egymást.
Tibor: Az ötéves érettségi találkozónk után kezdtük negyedszerre a kapcsolatunkat. Megállapodtunk: rövid időn belül „dűlőre visszük” a dolgunkat, vagy végérvényesen szakítunk. Alig két hónap után sor is került a lánykérésre. De ez sem volt egyszerű.
Ági: Tibor levélben kérte meg a kezem. Ő Debrecenben tanult, én pedig Budapesten, így nehéz volt találkoznunk. A levél hosszú volt, nem egy szándék egyszerű közlése. Ugyanis konfliktus volt köztünk amiatt, hogy Tibor nem volt hívő. Én úgy tudtam elképzelni, hogy hívő család leszünk, s a gyerekeink ilyen légkörben nőnek majd fel. Tibor úgy gondolta, az a lényeg, hogy szeretjük egymást, s ez a kérdés majd megoldódik köztünk. Számomra ez nem volt megfelelő érv. Elbeszéltünk egymás mellett. S egy hosszabb gondolkodás után jött a levél.
Tibor: Ez volt a javaslatom: „…Próbáld meg egy kicsit félretenni azt a gondolatod, hogy neked egy vallásos férj kell. És gondolkodj el azon, hogy (esetleg) le tudnál-e mellettem élni, mondjuk ötven-hatvan évet. …elfogadsz-e olyannak, amilyen vagyok? …én már nem nagyon tudok változni. Valakihez igazodni még igen, de ez a valaki már a feleségem is lesz. És ez a valaki Te lennél. Próbálj meg ezen elgondolkodni!”
Ági: Sikerült elgondolkodnom, egy hónapig tartott. Tibor a hittel kapcsolatban nem ígért semmit… Mégis igent mondtam, s nem egészen fél év múlva összeházasodtunk. Az esküvőnkön volt elsőáldozó… A saját döntése alapján.
és Hortobágyi Tibor,
a Családi Életre Nevelés program tanácsadói
