S hogy mit tehet az óvoda annak érdekében, hogy a jellemfejlődés szempontjából olyan alapokat kapjanak a gyerekek, amelyekre bátran építhet az iskola? Tóthné szerint a valláserkölcs, a tízparancsolat az óvodai nevelésnek (is) alfája és ómegája lehet, ezért fontos az ilyen jellegű ismeretek beemelése a napi fejlesztőtevékenységbe. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy napjainkban sok esetben neveletlen szülők neveletlen gyermekei kerülnek be a közoktatás rendszerébe, hiszen már a szülők generációját sem igazán nevelték, csupán oktatták, s immár két generáció nőtt fel hit, erkölcs és példaképek nélkül.
Sajnos, a szülők tisztelete sem jellemző – állítja a tanárnő. – Már óvodáskorú gyerekek is lehülyézik apjukat, anyjukat, nagyszüleiket (s a szülők is a gyerekeket). Különféle durva jelzők röpködnek, nem ritka az „elküldés” (ki hova menjen), és a nem tetsző ételt, italt, ruhát is „méltó jelzővel” illetik.
Mindez természetesen az óvodára is kiterjed: az óvodapedagógus, a dajka, a konyhások is megkapják a magukét. Ha nincs egységes fellépés a jelenséggel szemben, ha mindez figyelmet sem kap, nem fog változni a helyzet, vagy legfeljebb csak rosszabbodik. Mindezt nem lehet elintézni azzal, hogy „általános a jelenség, nem lehet mit tenni”. Az óvodapedagógus kiemelten fontos személy, és a szülők nagyobbik hányada szerencsére figyel is a szavára. Ha a szülői értekezleten beszélnek ezekről a problémákról, akkor, ha lassú lépésekkel is, de előbbre lehet jutni.
A személyes példa természetesen meghatározó: ha a szülők csúnyán beszélnek, a gyerek aligha fog stílust váltani. Tóth Istvánné megtörtént esetek felidézésével támasztja alá véleményét: Talpig rózsaszínbe öltöztetett kislány jön ki az óvodából, rózsaszín kerékpárját tolja. Az anyuka megáll beszélgetni a járdán, s a kislány, miközben unatkozva várakozik, véletlenül áttolja az anyuka lábfején a biciklit. Azonnal felharsan a szózat: „Te hülye, vak vagy? Nem látsz a szemedtől? Bunkó!” S ráadásként még „klasszikus” formában önmagát is belefoglalja a szitkozódásba.
Ahol ilyen mérvű a durvaság, és a verbális erőszak mindennapos, hogyan lehetne szó tiszteletről, szeretetről, elfogadásról? A csúnya beszéd velejárója lehet a testi erőszak is: ütés, rúgás, csípés, harapás. „Áldozattá” pedig társ, szülő, pedagógus egyaránt válhat.
A kutatás során folytatott beszélgetésekből kiderült: nagyon sok óvodás nem tudja, mivel foglalkozik az apja, anyja, mivel keresi a kenyerét, mit és mennyit tanult. A munka becsülete úgy alakul ki a gyerekben, ha kiderül számára, hogy dolgozni fárasztó, de sok örömmel jár, és a munkának látható eredménye is van. A gyerek gyakran csak néz, de nem lát, ha nem mutatjuk meg neki, mit kellene észrevennie. Segíthetünk neki rácsodálkozni a karbantartóra, a vízvezeték- szerelőre, a buszsofőrre, a bolti eladóra, a fodrászra, a szakácsnőre… Beszélhetünk neki a kukások, az utcaseprők, a parképítők munkájának fontosságáról is. Így épülhet fel benne a munka iránti tisztelet.
A viselkedésmintákat a kisgyerek a családból hozza. Ha a szülők öntelt, pöffeszkedő, nem köszönő mintát mutatnak, természetes, hogy a gyerek is ezt utánozza. De a három–hat éves lurkók szájából visszatetsző a hellózó, csá-csumi-csázó, bye-bye-ozó, sziókázó üdvözlés is. Csak minden tizedik óvodás van tisztában azzal, miként kell-(ene) tisztelnie a környezetében élőket.
Érzékelhető, hogy a kisgyereket sokféle hatás éri: a családon túl természetesen hat rá az a szűkebb-tágabb környezet, amelyben él, a média pedig szinte mindent ural. Még a tévémesék egy részének nevelő hatása is megkérdőjelezhető: vajon mit közvetítenek a kicsik számára a japán rajzfilmek kockafejű szereplői, akik alig beszélnek, viszont rendkívül agresszívek? A gumimacikról szóló sorozatban is ütik, rúgják egymást. Még szerencse, hogy időnként látható a tévében olyan rajzfilm is, mint a Kisvakond, a Magyar népmesék, a Vízipók-csodapók és a régi idők meséinek más darabjai. De természetesen elsősorban a szülők által mondott esti meséknek kellene a gyerekek meghatározó élményeivé válniuk.
Mi segítheti az óvodapedagógust nevelőmunkájában? Tóthné vallja: a kiindulópontként említett hit, a vallásos meggyőződés jelenléte a családokban. Ennek illusztrálására ismét egy példát említ: Egyik tanítványa tizenkét éve óvodapedagógus, és van egy ötéves fia, aki minden este elmondja az imát: Én Istenem, jó Istenem…, felsorolva a végén, kikre vigyázzon Isten. A sort Berci kutya és Mirci cica zárja. Unokatestvére vele azonos korú, ő Németországban él a családjával. A nyári vakációt itthon töltötte. Az esti imánál csodálkozva kérdezte, mit csinál Andris. Elmondták neki, hogy imádkozik, és le is fordították neki a mondatokat. Másnaptól aztán már együtt imádkoztak a gyerekek, András magyarul, Hans németül. Utóbbi elbizonytalanodva kérdezte, mondhatja-e ő is az ima végén Bercit és Mircit, mivel neki nincs állata. A gyerekek esténként nemcsak a szűk családot ajánlották Isten gondjaiba, de a szomszédokat, az óvó néniket, a dadusokat és a szakács nénit is.
A családi összetartozás erejében való hit is fontos szerepet játszhat a nevelés folyamatában. A gyermeknek mindenkor éreznie kell a szeretet biztonságát. Ez nem azonos a „jaj, úgy szeretlek” folytonos hangoztatásával vagy a majomszeretettel, sem azzal, hogy erőnkön felül is mindent megveszünk a gyereknek.
A kötelékek ereje szintén motiváló lehet. Szeretjük, látogatjuk, segítjük a nagyszülőket, rendszeres kapcsolatban vagyunk a testvérekkel, a rokonokkal. Köszönünk egymásnak az utcán, beszélgetünk a körülöttünk élőkkel, a szomszédokkal. Otthon sem szidjuk az óvónőt, a buszsofőrt, a bolti eladót, a pincért, és tisztelettel bánunk mindazokkal, akikkel találkozunk.
Tóth Istvánné szerint természetesen lehet véleményünk, és kell is, hogy legyen, de szükségtelen szitkozódni, tajtékozva reagálni egyes helyzetekre. A gyerek olyan, mint a szivacs: mindent magába szív. A kétszínűség különösen ártalmas. Janikovszky Évával együtt sok gyerek érzi magában, hogy „rossznak lenni sokkal jobb, mint jónak”, de a nevelés során a főparancsot gyakorolva Néri Szent Fülöp lelkületét próbáljuk közvetíteni feléjük: „Legyetek jók, ha tudtok…”
