Csepregen járva meditáltam erről hosszabban, a nyugati határnál, amikor a Szent Miklós-templom késő gótikus tornya szinte sodorta fölfelé a tekintetet. Órája már az 1400-as évek végén is jelezte az idők múlását. Aztán megnéztem Szent Katalin – ugyancsak gótikus eredetű – kápolnáját. 1592-ben már újjáépítették. Most eklektikus, valamiként mégis átütnek kövein az idő titokzatos jelei. Égbeli madarakéi e jelek – amint mozarti tisztasággal Pierre Jean Jouve, a francia írja, amelyek „a föld ölére sohasem hullanak. Fényükben haldoklanak.” Sohasem halnak meg, mivel szavak. Egy-egy mondatba testesülve, táblára vésve toronyhoz hasonlóan emelik a lélek lajtorjáját.
Csepregen leltem egy írott táblát. Az 1956-os forradalomra és szabadságharcra utalót, keresztényüldözésekre emlékeztetőt. Pancratius, vagyis Szent Pongrác ókeresztény vértanú neve áll rajta. Borulatos ég alatt is fényzsákos. Aki állította, az ötvenhatos események szenvedője: Viktor Pongrátz, a „Margaréte-ház” tulajdonosa. A forradalomban az oroszok Győrben letartóztatták. Tiszteletre méltó hasonulás, ha a védőszent életéről tájékozódunk. Nemegyszer legendába burkolózik, de – mint annyiszor – e finom üveghálón folyton átüt az eleven vér, ahogy ez korai mártíroknál szokás. (A legenda sohasem babona!)
Diocletianus császár végeztette ki a még szinte gyermeket. VI. században keletkezett szenvedéstörténete mond el többet róla. A nevében rejlő jelentések ezzel kapcsolatosak, az egyik pancratius értelme: „akit ostorozásnak vetnek alá”, a másik, a pancras többszínű kőre utal. Vagyis Pongrácban az erények sokszínűen ragyognak. A jelképtár középkori világa minden láthatatlant, foghatatlant látható dolgokhoz kötött. De lássuk a további részletet!
Nem sokat tudni róla, messzi idők mégis úgy üzennek, mint sokáig nagyrabecsült példáról az egyházban, amelyben „végtelen élet, arany jutalom vár arra, ki küzdött” – írja Sedulius, a költő jó száz évvel később, és sorolja polgárait a Keresztnek és az Égnek.
Pongrác frígiai volt, árva fiú, amikor nagybátyjával Rómába költözött. Abba az utcába, ahol a száműzött Marcellinus pápa is élt, s bizonyára egy meghúzódó keresztény közösség is, mert úgy szól a mártírok aktája, hogy Pongrác gyakran ott volt a közös imádságon, eucharisztikus ünneplésen.
A kor politikája sajátságosan diocletianusi, sok félelemmel-gyűlölettel. Galerius, az alcsászár újplatonikus filozófiai elveket vallott, s ezekbe jól belefért az intrika: hóhérok elé a keresztényt, ha nem hódol az isteneknek. A császár hallgatott rá, 303 februárjában megjelent a rendelete: le kell rombolni Isten szentélyeit, el kell égetni a szent könyveket, és meg kell vonni a polgárságot attól, aki christianus.
Pongrác nem ragaszkodott polgárságához, s ha nem bizonyítható is a neki tulajdonított mondat a felelősségre vonáskor, ma sem közömbös a korunk pótlékisteneit keresőknek: „Az istenek, akiket parancsod szerint imádnom kellene, csalók voltak.”
A császár látta, hogy legyőzte a gyermek. Parancsot adott, hogy fejezzék le – Rómában, a Via Aurelián (a VI. század elején vagyunk). Holttestét az egyik szenátor felesége, Cocavilla temette el.
Rómában, a Via Aurelián ütött szíven jó pár éve a gyerekkoromban olvasott ifjúsági regény kérdése és a válasz:
– Ki volt akkor a császár?
– Diocletian…
Emlékszem a szerzőre, Urbán Ernőre, aki Kacor címmel könyvet írt a tizennégy esztendős korában vértanúságot vállalt Pongrácról. „Nyakán lángolt a seb” – olvassuk. Urbán pesti környezetbe helyezte a visszatérő ókeresztény mártírt, aki barátjával, a Sráccal a múltról beszélget. A kamasz szájából e kérdés hangzik el: „Srác, te hol laksz?” Ezt a választ kapja: „Az Isten hegyén.” „S miből éltek?” „Csak úgy, Isten kegyelméből.” Később egészen elevenné válik a messzi század, s előlépnek a vértanúk tömegei: papok, püspökök, pápák, ifjak és leányok, köztük Ágnes, akinek tizenkét éves fejére fehér liliomból meg vérpiros rózsából font koszorút helyezett Isten angyala 304-ben. Ugyanazon esztendőben, amikor Pongrác is pallos alá hajtotta fejét. „A vértanúságra erős.”
Kitárul-e a világ? Ez ma a kérdés. Az egyre távolibbnak tűnő idő közelebbivé válik-e, s a tanúságtétel ifjú ereje a krisztusi körforgás?
Mai fiatal mondta, éppen az ősegyházról szóló beszélgetésben: „Nem baj, ha az időben valami eltolódik. Ha igényes az ember, ez az eltolódás behozható. Valamit átgondolni, valakihez igazodni, aki többet ígér, nem anyagi szempont. Fontosabb az, ami belül történik.”
Üzenhet-e ennél többet Pongrác rövid élete?
Legendásan talányos történet is íródott róla. Tours-i Gergely mondja el, hogy ha valaki a vértanú sírjánál hamis esküt akart tenni, még mielőtt a kórus rácsához érkezett, megszállta az ördög. Őrjöngeni kezdett, vagy a padozatra zuhanva életét vesztette. Egyszer két ember között nem jelentéktelen per folyt. A bíró jól tudta, melyik a vétkes, és igazságvágytól vezérelve mindkettejüket Szent Péter oltárához vezettette. Kényszerítette a bűnöst, hogy annyira bizonygatott ártatlanságát esküvel erősítse meg, és kérte az apostolt, hogy valamiféle jellel mutassa meg az igazságot. Az ember megesküdött, és semmi baja nem történt. A bíró azonban ismerte csalárdságát, és így kiáltott: „Ez az öreg Péter vagy túl könyörületes, vagy az ifjabbnak akarja hagyni az érdemet. Menjünk az ifjú Pongráchoz, kérdezzük meg őt!” Megérkeztek a sírhoz. A bűnös ott is hamisan esküdött, de kezét nem tudta többé viszszavonni, majd hamarosan meghalt. Ezért tartják mind a mai napig, hogy súlyos dolgokban Szent Pongrác ereklyéire kell megesküdni (Legenda Aurea).
A néplélek a fagyosszentek között tartja számon. Ruszt középkori templomának Szent Egyed mellett ő is patrónusa. „Ez a tisztesség bizonyára a vidék híres borkultúrájával függ össze: a szent tartsa tőle távol a kedvezőtlen időjárást” – fűzi hozzá Bálint Sándor.
