A fogyással kezdődött. Áprilistól, húsvét tájától hat hét alatt sikerült leadnia néhány kilót, „könnyebbnek éreztem magam, s akkor elkezdtem kerékpározni és úszni”. Szeptemberre már jelentős szerepet kapott életében a sportolás. Reggel négykor kelt, irány a futópálya, hazafelé megvette a friss kiflit, kenyeret az ébredő családnak. A futást már nehezebben viselték odahaza, hiszen a versenyek miatt sokszor hétvégén sem tartózkodott otthon. Hétközben meg reggeltől késő estig dolgozott.
„Az lebegett a szemem előtt, hogy fizikailag jobb állapotba kerüljek, egészséges maradjak. Sikertörténetként éltem meg, karácsonyig 96 kilóról sikerült 72-re lefogynom. Hoztam a magasságomhoz előírt ideális testsúlyt. A családnak úgy magyaráztam – magam is így gondoltam –, egészségemet az ő érdekükben is védem. Feleségem ezt teljesen másként élte meg. Fizikailag megváltoztam, jobban néztem ki, mások társaságában forgolódtam, s ez nyilván felkeltette féltékenységét.”
Amikor észrevették, hogy baj van körülöttük, terápiás céllal társastáncra jártak, párterápián vettek részt, „de egyikünkből vagy mindkettőnkből hiányzott az a motiváció, ami esélyt adott volna kapcsolatunknak. Ezen idő alatt még inkább eltávolodtunk egymástól.”
Eldöntötték, hogy elválnak. Ha ilyen helyzetbe sodorja magát az ember, mindaz, amit ketten nem tudnak megbeszélni, külső „segítséggel” csak távolít. „Az ügyvédek jó tanácsai, a felek családja, a pszichológus… mind-mind csak távolított minket egymástól.”
A családi válság idején Viktor munkahelyén is nehézségek jelentkeztek. A racionalizálási folyamat során sok embert elbocsájtottak. Vezetőként nehéz döntések vártak rá.
„Ekkor történt, 2012 őszén, egy szürke napon. Az egyik útkereszteződésnél kis ívben jobbra akartam fordulni, a zebra előtt várakoztam, s vártam, hogy a gyalogosok átkeljenek. Ilyenkor úgy állok meg – rossz szokásom –, hogy az autó sebességben marad, s kinyomom a kuplungot. De lecsúszott a lábam, az autó megugrott, s ez éppen elég volt ahhoz, hogy elütöttem az egyik gyalogost.
Lökhárítóm az idősebb ember bal térdét ütötte meg, s ennek következtében elesett. Hirtelen nem is tudtam felmérni, mekkora a baj. Kiérkeztek a mentők, kiderült, nincs törés, vérzés sem volt, de a gyalogosnak nagyon fájt a térde. Végig fogtam a kezét, ő visszafogottan panaszkodott fájdalmára.
Amíg a mentőre vártunk, elmondta, másnap valahol előadást kellene tartania. S a közösséget is értesíteni szükséges, ahová tartozik. Megadta egy intézmény nevét és címét, igyekeztem elérni őket, majd mások segítettek ebben. A baleseti sebészetre szállították, örültem, hogy nem történt nagyobb baj, de rossz érzéssel töltött el, hogy nemcsak fájdalmat okoztam valakinek, hanem fölforgattam az életét is.
Soha nem ütöttem még el senkit, elég nehezen tudtam feldolgozni ezt. Képtelen voltam aludni, megkerestem az interneten, hol találom a kórházat, ahová a gyalogost szállították. Másnap bementem hozzá. Elmondtam, én vagyok az a fiatalember, aki a balesetét okoztam; nem tudtam, emlékszik-e rám egyáltalán. Nagyon sajnálom, folytattam, szeretnék bocsánatot kérni.
Még ekkor sem voltam tisztában azzal, kit ütöttem el. Szememben egy idős ember volt, akinek fájt a térde, s én okoztam a fájdalmát.
Amikor bent jártam nála a kórházban, a megszokott, hétköznapi reakciót vártam: leharapja a fejemet, szememre veti, hogy tehettem ilyet, hogy lehetek ennyire gonosz, mintha szándékosan tönkre akartam volna tenni az életét. Ehhez képest ő – bár rengeteg kellemetlenséget okoztam neki – elfogadta bocsánatkérésemet. Nem olyan módon mentett föl, hogy nem követtem el a hibát vagy a bűnt, hanem azt mondta: most már ne foglalkozzam ezzel. Megbocsát nekem, s kaptam tőle egy narancsot. Szerettem volna követni gyógyulását, s fölajánlottam, ha bármiben segíteni tudok, rendelkezésére állok.
Innen kezdődik az én igazi történetem. Amikor később is beszéltünk telefonon, nem arról beszélt, hogy még mindig fáj a térde, hanem rám volt kíváncsi. Megkérdezte, van-e családom, hol lakom, mivel foglalkozom. S érdeklődött, mi lesz az én további sorsom. Rám volt kíváncsi, hogyan élem meg ezt az egészet. A beszélgetések során előbb furcsa érzés kerített hatalmába, ami tiszteletként fogalmazódott meg bennem iránta. Elütöttem, megtörtént, mondta, de ennek is kell valami értékének lennie az ő életében és az én életemben is.
Az elfogadáson kívül váratlan hatást tett rám az a figyelem és szeretet, amellyel felém fordult. Ma úgy mondom, felebaráti szeretettel. Addig én a hozzátartozóimhoz fordultam szeretettel, de az idegenekhez nem így közelítettem, különösen azokhoz nem, akik rosszat tettek nekem.
A szerzetes – mert szerzetes volt, akit elütöttem – viselkedése olyan példa volt számomra, amellyel kapcsolatban megfogalmazódott bennem: ez valami magasabb szint, mint amit addigi életemben tapasztaltam. Közben az interneten tájékozódtam, kicsoda az illető. Innen tudtam meg, melyik szerzetesi közösséghez tartozik, s hogy tanítással foglalkozik.
Érdeklődni kezdtem a vallás iránt. Annak idején megkereszteltek ugyan, de szüleim nem vallásos emberek. Gyermekeimet beírattam ugyan az iskolai hittanra, ám nem volt előttük példa; inkább csak arra gondoltunk, ha a gyerekek szeretnék, hát menjenek.
Nem sokkal a baleset után a szilvesztert keresztanyámmal töltöttem. Elkísértem őt a hálaadó misére. Nem voltam elsőáldozó, így nem áldozhattam. A miséző pap felkért minket, hogy másnapra – akkoriban kezdődött a hit éve – gondolja ki mindenki, mit szeretne tenni vallási elmélyüléséért és fejlődéséért. Ekkor határoztam el, fölveszem a beavató szentségeket, elsőáldozó leszek és bérmálkozom. Üzenetértékű volt: tudatosult bennem, a szerzetessel való – sajátos – találkozásom meghívást jelentett számomra. Sokat gondolkoztam a sorsomon: meglehetősen elveszett helyzetbe kerültem, munkahelyem egyre bizonytalanabbá vált, éppen a válás közepén voltunk, s ekkor csapódott életembe üstökösként a szerzetes elütése. Bírósági ügy lett volna a balesetből, de mindketten hozzájárultunk a mediátori eljáráshoz. Ennek keretében fölajánlották, ha elfogadom, amit – mintegy büntetésként – a szerzetes kér tőlem, s azt teljesítem, akkor lezárják az ügyet.
A mediátori eljáráson a szerzetes kijelentette: Viktor bocsánatot kért tőle, ő mást nem kíván. Ekkor is azt éreztem, fontos vagyok a számára, hogy le tudjam végre zárni ezt a történetet, ne marcangoljam magam tovább, engem tartott szem előtt. Az eltelt hónapok alatt sokat beszélgettünk családról, munkáról, vallásról. Elmondta nekem mindazt, amit fontos útravalónak tartott.
Közben – keresztanyám segítségével – már az foglalkoztatott, mit kellene tennem ahhoz, hogy közelebb kerüljek a hitemhez. Van egy barátom, vele beszélgettünk ilyen témákról, az ő életvitele – mint a szerzetesé vagy a keresztanyámé – példaértékű előttem.
Tavaly májusban, tizennyolc év után elveszítettem az állásomat. Júniusban kimondták a válást. Érzelmileg igen megterhelő volt. A nyáron szerettem volna elvonulni, arról beszéltünk keresztanyámmal, lemegyek hozzá vidékre, eljárok az ottani plébánoshoz, igyekszem közelebb kerülni Istenhez.
Végül másként alakult. Lelkivezetőt kerestem, Káposztássy Béla atya közvetítésével kerültem Füzes Ádám atyához a budapesti Szent Család-plébániára, ahol Alfa-kurzus indult. Olyan felnőtteknek szól ez, akik első alkalommal találkoznak Jézussal. Tíz-tizenkét fős felnőtt közösségbe kerültem, amelynek tagjai szerettek volna többet tudni a katolikus hitről, köztük olyanok is voltak, akiket meg sem kereszteltek. Ettől kezdve hetente egyszer ide jártam, közben rengeteget olvastam, olyan írásokat, amelyek Istennel kapcsolatosak, s magát a Bibliát is. Rendszeresen látogattam a miséket. Ilyen szellemben alakítottam át az életemet. Ekkor érkezett meg igazából a meghívás. Egy év telt el a baleset óta.
Most ezen az úton járok. Idén januárban véget ért az Alfa-kurzus, átkerültem a felnőtt katekumen csoportba, s húsvétkor készülök az elsőáldozásra, pünkösdkor a bérmálkozásra.
Óriási példamutatás volt, sokkolóan erős a szerzetes megnyilatkozása; egy számomra elképzelhetetlen, váratlan helyzetben olyan módon reagált, ahogy – úgy gondolom – egy igazi keresztény teszi.
»Friss« emberként rendkívül fontosnak látom mai világunkban az evangelizációnak ezt a formáját, amikor az egyik ember példát ad a másiknak. Ez indított el engem is az útra, s ezért járultam hozzá, hogy vallomásom megjelenjen. Akár az én történetem is olyan példa lehet valaki számára, amelytől megváltozik az élete.
A legnagyobb példát mindenki a családjában kaphatja. Az én esetemben hiányzott ez, de mégsem életre szólóan elmulasztott lehetőség, ha valaki gyerekként nem kap indíttatást odahaza. A találkozás, a meghívás bármelyikünkkel, bármely életkorban és bármilyen élethelyzetben megtörténhet. Csak nyitott szemmel kell járnunk, hogy mikor következik ez be.”
Fotó: Cser István
