Lassan ölő mondatok?

A kritika célja csakis az útkeresés és a megoldás megtalálása lehet. Ha nem így van, akkor a kritika nem több olcsó erőfitogtatásnál. Megjegyzéseket tenni mindenki tud, ám ez senkinek nem használ. „Rossz az a híd, ami rövidebb, mint a két part közötti folyómeder!” A kontár kritika éppolyan haszontalan, mint egy túl rövidre sikeredett híd. Az egyik legveszélyesebb területe a cinizmus. Mivel kifejezetten cinikus társadalomban élünk, szinte már észre sem vesszük, ha mi is azzá válunk.
Mi a cinizmus? Közönyös, gúnyos, értékeket nem tisztelő kétkedés. Oscar Wilde fanyar humorral állapítja meg: „nem vagyok cinikus, csak vannak tapasztalataim”. A nehézség éppen abban áll, hogy a cinikus megjegyzéseknek sokszor valóban van igazságtartalmuk. Ezért érintenek olyan mélyen. További részletezés helyett lássunk néhány cinikus aforizmát.
„Mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának.” „A róka és a holló meséje arról szól, hogy a húsevő róka
és a rovarevő holló veszekednek egy tejterméken, amit mindketten utálnak.” „A szülinapomon apám a vállamra tette a kezét, és így szólt: – Ne felejtsd, fiam, az életben bármikor ha segítő kézre van szükséged, mindig találsz egyet – a karod végén.”
Minden kritika fáj, mert az idegrendszerünk bántalmazásnak érzékeli. A cinizmus csak fölfokozza ezt az érzést. Nehéz elviselni, amikor a kudarcunkból éppen viccet csinálnak, és még nem is sírhatunk, hiszen mindenki nevet. Alapszabállyá kellene tehát tennünk, hogy negatív dolgokkal viccelődni tilos. Sajnos legtöbbször ezt nem érezzük ilyen parancsolóan, sőt, észre sem vesszük a cinikus beszólásainkat. Pedig sokan egész életükben fájó szívvel hordozzák magukban a szüleik, az óvónőjük, a tanáraik cinikus megjegyzéseit.
A cinizmus feldolgozásához sokféle képesség mozgósítása szükséges. Kell hozzá emberismeret és reális önismeret. De vajon melyik 4–10, vagy akár 14–17 éves gyereknek vannak már birtokában ezek? Kell én-erő és önbecsülés. Hiszen a kritika is eltalálja a személyiség magvát, nemhogy a cinizmus. A cinikus megjegyzéssel való megküzdéshez szükséges én-erő azonban még serdülőkorban sincs készen. A cinizmus feldolgozásához szükség van a mögöttes tartalmak olvasásának készségére is, ám ezt csak viszonylag későn tanuljuk meg. Szükséges továbbá a konfliktuskezelés képessége, az, hogy oldani tudjuk a feszültséget úgy is, hogy nem szólhatunk. És elengedhetetlen a humor, illetve a divergens problémamegoldásra való képesség is, amelynek segítségével tudok nevetni magamon, és képes vagyok az adott helyzetet más oldalról látni.
Jószerével tehát csak azzal az érett személyiséggel szemben engedhetnénk meg magunknak egy-egy tréfás kritikát, akit igazán jól ismerünk, és akivel szeretjük egymást. Vele is csak akkor, ha éppen nem fáradt. (Cinikus megjegyzést így aztán legfeljebb a férjemnek tehetek, harminc év jó házasság után, augusztus 10-én, a nyaralás utolsó napjaiban.) Egyszóval: negatív dolgokkal ne vicceljünk, és a cinizmus a nevelésben mindenkor tilos!
E szigorú tiltás alátámasztására tanúnak hívjuk Gyökössy Endre egy megrendítő példázatát. Dermesztő történet ez, amelyet a szerző bizonyára azért írt meg, hogy egy életre elriasszon a cinikus megjegyzésektől, amelyek különösen kamaszkorban hatnak nagy erővel. Hiszen a fiatalok ilyenkor az egész világot úgy figyelik, mintha minden csak róluk szólna. Számukra nem létezik jelentéktelen megjegyzés vagy véletlen hangsúly. Mindig találva érzik magukat. A cinizmus valóban méreg a még képlékeny, összezavarodott, bizonytalan személyiség számára.
Íme, az idézet Gyökössy Endre Mai példázatok című könyvéből:
El nem némuló harangok.
„(…) Ritka délután: egyedül vagyok. Csak ülök és emlékezem. (…) Sorra, ahogy eszembe jutnak:
Lajosra, a legokosabb osztálytársunkra a gimnáziumban. Dolgozatairól írtuk le a matematikafeladatokat. Mert mi, »maturandusz urak«, udvaroltunk. Ő nem. Kicsi, torz növésű és csúnya volt. Ő tanult. Mindenkin segített. Sosem fogadott el semmit. Tornából felmentették. De lejött a tornaterembe – bennünket nézni. Egyszer a tornatanárunk az öltözőben beleszaladt. Ráüvöltött:
– Mit lábatlankodsz itt, te töpörtyű?! – Félrelökte, és berohant a zsivajgó kosárlabdázók közé. Lajos elesett. (…) Tétován felállt. Felment az osztályba. Mire felértem, a helyén ült – egyedül. Mozdulatlanul. (…) Háromszögletű arca krétafehéren világított. Felé nyújtottam a szendvicsemet:
– Szalámis, szereted?
– Nem.
Maga elé meredt. Tudtam, hogy szereti. Ritkán hozott tíz­órait. Özvegy édesanyja nevelte valami betegsegélyből.
Az érettségin mellettem ült. Amikor látta, hogy kínlódom az egyenlet felállításával, keskeny cédulán egy óvatlan pillanatban elibém tolta az indulási képletet. Sosem tudtam megköszönni. Az érettségi bankettre egyedül ő nem jött el.
Geológus lett. Az újságban olvastam a nevét, amikor kitüntették. Egyszer levelet kaptam az édesanyjától. Kérte, keressem fel – Lajos meghalt. Még harmincéves sem volt. Rohantam.
– Íróasztalán egy magának címzett borítékot találtam, de levél nem volt benne – mondta a madárcsontú kis öregasszony. – Lajos a Normafánál felakasztotta magát. Zsebében ezt a cédulát találták. – Ideadta; csak ennyi állt rajta: »Minek éljen egy töpörtyű?«
Ránéztem, ő pedig énrám.
– Azért kértem, keressen fel – szólalt meg újra –, hátha érti ezt a cédulát.
Mit mondhattam volna. Hogy vannak lassan ölő mondatok? Hallgattam. Aztán megcsókoltam Lajos anyját, és eljöttem.
Amikor a gimnázium előtt zörgött el a villamos – bőgtem. Azóta se szeretek arra járni.”

*

Sajnos ez egy igaz történet. „Rossz az a híd, ami rövidebb, mint a két part közötti folyómeder!” Építsünk inkább jól járható hidakat egymáshoz. Irtsuk ki a szótárunkból a csípős megjegyzéseket, a lassan ölő szavakat! A kutatók szerint egy jó szokás beépüléséhez 21 nap szükséges. Rajta hát! Itt az alkalmas szent idő!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..