Fotó: Gebauer Szabolcs
Néhány hónapja az ókori Egyiptom művészetében kalauzoló ismeretterjesztő könyve apropóján beszélgettünk Bács Tamással nagy korszakokról, jelentős történelmi, kultúrtörténeti vonatkozásokról, a világ vezető egyiptomi gyűjteményeiről, és – csak érintőlegesen – aktuális thébai munkáiról. Márpedig, ahogy ez magától értetődött, a Sheikh Abd el-Gurna-dombon húzódó nekropolisz egykori és mai valója külön fejezetet érdemel. Ennek az évezredeket átfogó történetnek a szálát onnan vettük fel, ahol nyáron a témabőség zavarában elengedtük.
– A magyar terepmunkákat 1983-ban Kákosy László kezdte el. Az egyetem elvégzése után, a második évadtól vettem részt az ásatásán; kis szünettel 1995-ig ott dolgoztam. Tudtuk, hogy a Dzsehutimesz-sír feltárása hamarosan lezárul, és addigra már voltunk páran, akiknek önálló munkái lettek. Két kollégával megnéztük a lehetőségeket. Én a thébai nekropolisz másik dombján találtam egy monumentális sziklasírt, ami azért érdekelt, mert az úgynevezett újbirodalmi korszakból ez a legutolsó fennmaradt sír, amely ráadásul díszített is. Van egy-két későbbi is, de a festett vagy faragott síremlékek nagy hagyománya lezárul, és utána egy teljesen más típusú, más elrendezésű és szokású kultuszkörnyezet veszi át a helyét. Engem pedig pont az érdekelt, hogyan ér véget egy hagyomány. Egy korszak indulásával vagy virágkorával sokan foglalkoznak, a kifutásával már kevesebben.
Ezek szerint egy régész, egy kutatócsoport akkor még választhatott területet Egyiptomban?
– Tíz-tizenöt éve azért nem lehet új lelőhelyeket, sírokat kérni, mert a régészeti felügyelet előző vezetője felismerte, hogy a nemzetközi egyiptológia erejét inkább a Nílus-delta gyorsabban pusztuló, mezőgazdasági területeken lévő lelőhelyeire kellene összpontosítani. A megfelelő anyagi erőforrásokkal rendelkező külföldi kutatókat ezért átterelte északra; a thébai régiót illetően pedig az újabb koncessziókra, ásatásokra vonatkozóan egyfajta kutatási stopot rendelt el. Ettől függetlenül azért megjelenik a terepen egy-egy új expedíció. Továbbá vannak területek, amelyeket főleg egyiptomiak, de más nemzetek missziói is leltárkönyvileg már lefoglaltak. Nekem szerencsém volt: megkaptam a TT65 számú, úgynevezett Imiszeba-sírt, amelyet tulajdonosa IX. Ramszesz uralkodása idején készíttetett magának. Ennek egyik, a korszakra jellemző érdekessége, hogy nem új temetkezési helyről van szó, hanem egyfajta újrahasznosításról. Eredetileg háromszáz évvel korábban, Hatsepszut idején a királynő egyik főembere, Nebamun számára készült, akiről azonban a nevén kívül szinte semmit sem tudunk. Fennmaradt címe arra utal, hogy a királynő személyi titkára lehetett. Ez önmagában nem volt olyan magas rang, de Nebamunnak bejárása lehetett az uralkodóhoz. Ezzel magyarázható, hogy kiemelt helyen, a Sheikh Abd el-Gurna-domb Hatsepszut-kori nekropoliszának központjában kapott sírhelyet. Nebamun aztán hirtelen eltűnt a történelem színpadáról, a munkálatok megszakadtak. Ottmaradt a megkezdett sírbolt előkészített falakkal, félbehagyott díszítésekkel, előrajzolt szekkókezdeményekkel, helyenként faragott reliefekkel. Nagyjából háromszáz évig üresen állt, majd megjelent Imiszeba, aki a maga számára átalakíttatta.
A hely történetét, az egyes rétegek szétválasztását, tisztázását az is bonyolítja, hogy ez a terület az ókeresztény korban lakottá vált.
– A 65-ös sír egy anakorétakolostor középpontja volt. A kora középkorban ugyanis, nagyjából a VI-tól a VIII. századig, remeteségbe vonult keresztény szerzetesek éltek itt. A XX. század legelején itt kutató brit egyiptológus ebben a sírban tárolta a terepen szétszóródott hagyatékukból származó leletek egy részét. Később amerikaiak ástak itt, akik főleg az egykori kolostor emlékeit keresték: vályogfalmaradványokat, töredékes épületrészeket, alapfalakat találtak, valamint rengeteg osztrakont, vagyis szöveges cserepet, kopt írással. Egy-két szerzetes lakhatott a különböző sírokban, a mindennapi munkákat pedig azok „teraszán”, illetve udvarán végezték, ahol raktárakat építettek, tárolásra és lakásul szolgáló kis tornyokat emeltek. Szövőszékek megtalált alkatrészei arra utalnak, hogy szőtteseket készítettek. Nagyon töredékes, de rendkívül érdekes anyagról van szó. Ezért a kezdetektől nagyobb területre koncentráltunk; arra törekedtünk, hogy az itt található sírokon túl a kolostor megmaradt emlékeit is összegyűjtsük. A számos itt fellelt kopt szöveges anyag nagyobb részét időközben egy kolléganőnk publikálta.
E meglehetősen összetett és kiterjedt kutatás kiemelt része a TT67 jelzetű sír. Erről mit sikerült kideríteni?
– A 65-östől délre elhelyezkedő 67-es sír Hapuszenebnek – Amun főpapjának, Hatsepszut bizalmi emberének, a királynő által elrendelt építkezések egyik vezetőjének – monumentális sziklasírja. Egyik önéletrajzi feliratán, amely egy, a Louvre-ban őrzött szobron látható, többek között megemlíti, hogy ő volt a királynői sír elkészítésének felelőse is. Minden bizonnyal a Királyok völgyében található, Hatsepszut nevéhez köthető sírra utalt. Hapuszeneb sírja sajnos nagyon rossz állapotban van; az utóbbi években arra koncentráltunk, hogy kitisztítsuk és pontosan dokumentáljuk. Az itteni eredményeink azok, amelyek jelenleg a legközelebb állnak a publikáláshoz.
Mit árulnak el a sír falait díszítő képek?
– Hatsepszut-koriak, amelyeket később nem fedtek le. Pusztulásnak indultak, elsősorban nem kártékony emberi beavatkozások miatt, hanem mert annak idején nem megfelelő technikát alkalmaztak a felületek előkészítésekor. Vastag gipszrétegbe helyezett, durván faragott mészkőlapokat húztak fel három-négy méter magasságig, amelyeket később lesimítottak, megtisztítottak. Ezekre vitték fel a szekkódíszítéseket. Kiderült, hogy az ilyen falazási technikával készült képek nagyon sérülékenyek, ugyanis a földmozgásoknak kitéve függönyként esnek le. Az 1960-as években még sok apró töredék hevert ott a földön, mára ezek is elpusztultak.
Vagyis ez esetben nem a száraz felületre felvitt festékanyag, a szekkó sérülékenységéről van szó?
– Nem, hiszen máshol nagyon szépen megmaradtak. A kezdetektől rendszeresen végzünk hőmérsékletméréseket. Míg kint, a sír előtt egy téli napon reggelenként tíz-tizenkét fok van, ami dél körül eléri a huszonöt-harmincat, addig bent alig, csak egy-két fokot változik a hőmérséklet. Nincs az az állandó tágulás-összehúzódás, amely a külső részeket éri. A kiegyensúlyozott temperatúrának köszönhetően itt sem kellene romlania a képek állapotának. A pigmentek, az alap-földfestékek, az okkerek egyébként nem nagyon kevertek, viszonylag egyszerű összetételűek, ezért meglehetősen stabilak. Jellemző módon például a mesterséges kékek már kevésbé időtállóak. A mesterek a tónusokat feláldozták, az árnyalatokat nem igazán tudták variálni, viszont a maradandóságot kapták cserébe. A Krisztus előtt 1500 vagy mondjuk 1100 körül élt festők láthatták a 2800 vagy 2500 körül készült óbirodalmi festett sírkamrákat, masztabákat, vagyis pontosan tudták, hogy festék szempontjából mit jelent az időtállóság.
Az egyetemi irodáját díszítő fekete-fehér képek az Imiszeba-sír falképein látható jeleneteket ábrázolják?
– Az efféle rajzos fakszimilék a munkánk részeként készülnek. Az úgynevezett epigráfiai dokumentáció keretében rögzítjük azt, amit a falakon látunk, és ilyen formában fogjuk publikálni is. Ezzel megőrizzük az utókor számára a képek jelenlegi állapotát. Adott esetben pedig száz-százötven évvel ezelőtti dokumentációkkal összehasonlítva kiderül az is, hogy egy-egy műtárgy ez idő alatt mennyit pusztult. Szerencsére a 65-ös sír esetében a veszteség minimális. 1842-ben a Karl Richard Lepsius vezette híres porosz expedíció két falról készített fakszimiléket, amelyek azt mutatják, hogy örvendetes módon a képek állapota azóta szinte semmit sem változott. Azért készül rajzi dokumentáció, mert a fotó önmagában kevés lenne. Persze a legjobb rajz is kevés. A kettő együtt érvényes. Illetve van még egy harmadik fontos tényező: a kutatók szeme. Az ecsetvonásokat, a festési jellegzetességeket nagyon nehéz visszaadni. Nem beszélve arról, hogy itt például az egyik tárgyalt falkép 5 x 4 méteres, amelyen a főalak, a király az emberi méretnél egy kicsivel nagyobb.
A korábban említett Nebamunhoz képest jóval több információjuk van Imiszebáról és köréről. De miért is annyira jelentős ez a lelőhely?
– A késő Ramesszida-korban, az Újbirodalom végén, IX. Ramszesz idején élt Imiszeba az oltár felügyelője és a levéltár – harmadik generációs – vezetője volt Amun karnaki főtemplomában. Egy régi thébai családból származó, viszonylag jómódú értelmiségi, aki egész életében vallási szövegekkel és ikonográfiával foglalkozott. Ő volt, aki a mintát, az ábrázolandó témát kiadta, aztán az elkészült alkotást, szobrot, képet hitelesítette és „ráütötte a pecsétjét”. Az ő sírjának az a legfőbb érdekessége, hogy abból sokkal jobban meg lehet érteni a személyiségét, az intellektusát, mint más elit sírok tulajdonosai esetében. Látszik, hogy ő maga hozta létre, nem pedig másoknak adta ki a sír képi és ikonográfiai kialakítását. Úgy is mondhatjuk, hogy a patrónus megrendelő és a kézművesek összedolgoztak. Egyértelműen Imiszeba alkotta meg a sír művészeti programját, amelynek kivitelezéséhez meg tudta nyerni azt az élvonalbeli fő művészt, aki a királysírok díszítéséért is felelt. Ez egészen rendkívüli dolog, amire korábban nemigen volt példa. A Királyok völgyének híres sírjait az Újbirodalom idején alapított Deir el-Medine-i kézművesközösség készítette. Imiszeba pedig meg tudta nyerni IX. Ramszesz vezető művészét, hogy saját díszítési programját megvalósítva festesse ki leendő nyughelyét. A sír egyik része kimondottan a templomok világát idézi meg. Az egyik jelenet azt ábrázolja, ahogy IX. Ramszesz áldozatot mutat be Amun oltáron pihenő, hordozható (processziós) bárkája előtt. Ez nem sírjelenet! Imiszeba terve szerint e templomi díszítés határozta meg a teret, ami által e térrész templommá válik. Így lesz ez Imiszeba saját halotti kultuszának helye, temploma. A sír belső részében pedig a Deir el-Medine-i fő művésszel olyan díszítési programot indított, amely a Királyok völgyében lévő királysírokéhoz hasonló. Imiszeba itt egyesítette mindazt, ami az uralkodók halotti vagy emléktemplomaiban és a Királyok völgyének föld alatti sírjaiban külön-külön jelenik meg. Roppant ambiciózus és nagyon komoly intellektuális teljesítményről van szó mind Imiszeba, mind a festő részéről. A korszak egyik mesterművéről beszélhetünk.
Ezek szerint követhető, beazonosítható egy konkrét ókori művész alkotói tevékenysége?
– Kutatni kezdtük, hogyan és hány – királyi, királynői, hercegi – síron dolgozott ez a művész a Királyok völgyében, és kikkel együtt. Az ma már világos, hogy nem volt azonos a módszer: más létszámmal, más beosztásban végezték el ezeket a munkákat. De úgy tűnik, hogy a reneszánsz festő- és szobrászműhelyekhez hasonlítható formában működhetett ez az alkotó, segédekkel, tanoncokkal és más, a Királyok völgyében neki segítő festőkkel. Mostani személyes kutatásaimhoz tartozik, hogy mindez miként érhető tetten, hogyan azonosítható be az általam vizsgált falképeken. Nagyon közelről tanulmányozva – bizonyos helyeken kevésbé, máshol jól – látszanak az elkülönülések, a különböző kezek nyomai, jelei; azzal együtt, hogy a beosztott festőnek, tanoncnak követnie kellett a vezető festő stílusát. Mindezen részletek gyűjtése, értékelése, felgöngyölítése hosszadalmas munka. Annál is inkább, mert ahogy említettem, ezek hatalmas méretű falfestmények.
Vagyis azt mondhatjuk, hogy ebben az esetben egyfajta stíluskritikai vizsgálattal, az „ecsetkezelés” módjából kiindulva felismerhető, beazonosítható, elkülöníthető a főfestő kézjegye?
– Pontosan erről van szó. A nemzetközi egyiptológiában néhányan foglalkozunk ezzel; az utóbbi tíz-tizenöt évben sokat léptek előre az ilyen jellegű kutatások. Más-más korból származó sírok jó eredményeket hoztak, amelyek bizonyították, hogy érdemes kutatni ezt. Vannak területek, tárgykörök, ahol nehézségekbe ütközünk. Egy festett koporsókkal foglalkozó kolléga például elbizonytalanodott az ügyben, de a falfestmények esetében, bizonyos domborműveknél lehetséges az ilyen típusú nyomon követés.
Korábbi beszélgetésünk alkalmával is említette, hogy ez a thébai terület több évtizedre való munkát ad a magyar kutatóknak és az egyetemnek. Bemutatható, látogatható lesz a nekropolisz ezen része?
– Magyarországnak sok más országgal ellentétben sajnos nincs önálló régészeti (egyiptológiai-iszlamológiai) kutatóintézete Kairóban. A magyar egyiptológia folyamatos tudományos jelenlétét így elsősorban a mi expedíciónk biztosítja. Felváltva kollegáimmal – akik minden tavasszal két másik ásatást vezetnek – lényegében folyamatosan a terepen vagyunk, úgyhogy 1983 óta sikerült komolyan beágyazódnunk a nemzetközi egyiptológiába. E jelenlét egyébként azért is fontos, mert a világ vezető vonatkozó intézményei mind képviseltetik ott magukat. Egyiptom régészeti szempontból rendkívül pezsgő ország, ahol évente több száz expedíció tevékenykedik. Nagyon lényeges, hogy ezt a missziót, szerepvállalást fenntartsuk, és remélhetőleg az utódaink továbbviszik majd. Fontosnak tartom ezt, mert újraindítani valamit sokkal nehezebb, mint megörökölni és folytatni.
A kérdésének másik része, a sírok bemutatása, turisztikai célú megnyitása nehezebb ügy: elsősorban büdzsé kérdése. A kutatási pénzeinkből ezt képtelenek lennénk finanszírozni. Komoly konzerválási, restaurálási munkát, nagy anyagköltséget igényel az, hogy törhetetlen üvegek felhasználásával, kellő védelmi rendszerrel biztonságosan bemutathatók legyenek ezek a helyek. Amikor Egyiptomba látogató honfitársak eziránt érdeklődnek tőlem, mondok egy becsült összeget, amelyből két-három éven belül kialakítható lenne a bemutatóhely. Kutatói viszonylatban ez sok, más szempontból viszont nem. Egyiptom és számos külföldi kutatócsoport számára presztízs, hogy kiteheti annak az országnak a tábláját, amelynek köszönhetően megvalósult az adott projekt. A turisták is láthatják, hogy kik közreműködtek a feltárásban és az értékmentésben. Nagyon jó volna, ha ez a lehetőség előttünk is megnyílna.
