Amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem igazi grafikát, egyéni stílusú portrét készítenek, azt mondták: erre van igény. Kétségtelen, hogy a nagyközönség erőteljesen vonzódik a naturalisztikus, sokszor fotóra emlékeztető képi világhoz.
A Ludwig Múzeum nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bemutassa az 1970-es évek fotórealista stílusú magyar és külföldi festőinek legjavát. A magyar és a többi kelet-európai festő témaválasztása, illetve képeik üzenete már az első pillanatban is szembeötlően más, mint a nyugat-európaiaké. A főcím Méhes László Langyos víz című képére utal, amelyen egy ötvenesekből álló társaság fürdik a Széchenyi fürdő (népszerű pesti becenevén Szecska) egyik medencéjében, korabeli napszemüvegekben. Elégedett mosollyal néznek bele az amatőr fényképező kamerájába. Valamiféle kellemes középszerűség, egyfajta kispolgári optimizmus jellemzi ezeket az embereket, mintha azt mondanák: „Nincs ugyan minden rendben körülöttünk, de azért a víz mégsem hideg…”
A lengyel £ukasz Korolkiewicz 1981. dec. 13. reggel című olajfestménye a szükségállapot bejelentésének idején készült. A fekete-fehér, nagyképernyős tévén Wojciech Jaruzelski látható azon a vészjósló reggelen tábornoki egyenruhájában, hatalmas szemüvegben, ahogy akkoriban mindig mutatkozott. Ez a kép nem is a megfestés módjában, hanem inkább tartalmában, hangulatában tükrözi vissza meggyőző erővel az emberek akkori lelkiállapotát.
Robert Cottingham Carl’s 1975 című képe már egy egészen más világ: mindenütt tarka feliratok, reklámok, a kép orrán-száján folyik a kapitalizmus…
Don Eddy Volkswagen 1971 című akril képe a kiállítás festőtechnikai bravúrjai közé tartozik. A részletek kidolgozása, az autók anyagszerűségének érzékeltetése, a fém alkatrészek csillogása, az elő- és a háttér markáns érzékeltetése teszi különlegessé ezt a művet. Egy korszak autómárkájának, a rendkívül népszerű bogárhátúnak állít emléket.
Richard Estes Rappaport patika 1976 című olajképe a tükröződések tükröződése. Szinte már rejtvényszerű: keresgélnem kell az egyes képsíkokat, architektonikus részleteket, hogy összeálljon a látvány. Képei általában New York-i környezetben készültek, emberek nélkül.
Mindenképpen szólni kell Chuck Close amerikai művészről is, akinek egyik önarcképe és egy portréja szerepel a kiállításon 1971-ből, Nat címmel. Páratlanul bravúros technikával megfestett, óriási méretű férfiarc, akár egy igazolványkép felnagyítása is lehet. A vászon szélein látszanak a bekockázott háttér segédvonalai.
Fehér László Aluljáró 1978 vagy Csernus Tibor Lányok farmernadrágban az utcán 1971 című képe az utca emberét mutatja meg készületlenül, hétköznapi környezetben, a maga keresetlenségében.
Felmerül a kérdés: mi értelme van egy fotót lemásolni, felnagyítani és olajban vászonra festeni? Hiszen a legtöbb kép egy-egy életlen, bemozdult, rosszul vágott amatőr fotó alapján készült – sok esetben olyanok, mint a régi híradó-filmkockák: esetlegesek. Először a dadaisták hirdették meg programszerűen ezt a véletlenszerűséget. És a lényeg éppen itt van; jelentőséget tulajdonítani a jelentéktelennek, a pillanat elkapott töredékének, tervezetlenül, ahogy ott és akkor megtörténik. Talán ez mutatja meg igazán, hogy milyen a hétköznapi valóság. Egy pici, jelentéktelen tárgy, mint Lakner László festményén Bartók Béla vasúti igazolványa, roppant méretben látható a vásznon. Megjelenik az intim szféra, például az ember zsebének tartalma, amit egyébként ritkán láthatunk.
A fotórealizmus ma már nem elsődleges kifejezési forma: beleolvadt a művészeti stílusok hatalmas, évszázados kelléktárába. Manapság csak annyira van jelen a festőművészet irányzatai között, amennyire a többi stílus, az avantgárd irányzatoktól a legújabb, multimédiás törekvésekig.
(Az Édentől keletre című kiállítás 2012. január 15-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.)
