– Mi jellemezte a védekezést?
– Hihetetlen módon megmozgatta a várost. Negyedikén, kedden kezdődtek a munkálatok. Sokan jöttek segíteni, volt, aki szabadságot vett ki, volt, aki csak munkaidő után tudott csatlakozni. A marosiak helytálltak a gátakon. Nagyon szép volt, hogy naponta több száz reggeli, ebéd és vacsora elkészítése és kiosztása volt megszervezve számukra. A helyi lakosok is hoztak süteményt, palacsintát a védekezőknek. Nagyon megrendítő volt látnom az együttérzés jeleit, hogy az ország legkülönbözőbb helyeiről jöttek segíteni. Nemcsak a katasztrófavédelem, a honvédség, a rendőrség állományából, hanem nagyon sok önkéntes is. Egész középiskolai osztályok is érkeztek.
A nagymarosi mobilgát sajnos még csak félkész állapotban van, 2014 januárjáig kell átadni. Jövőre már megóvja a várost… Nagyon sok házat sikerült megvédeni, de a Duna- parti házakat sajnos fel kellett adni. Volt két komoly gátszakadás, amit sikerült visszaszorítani, hogy ne lepje el a települést a víz. Egyik este tizenegy óra felé szakadt át egy kerítés. Számomra maradandó emlék, hogy akkor is több száz ember jelent meg, és pakolta a zsákokat.
– Mennyire vette igénybe a készenléti helyzet?
– Öt napon keresztül, reggeltől estig, napi tíz-tizenkét órát kint voltam a gátakon. Az volt a feladatom, hogy az emberek között legyek. Nem számított, hogy hívők vagy nem hívők-e. Nagy élmény volt sok olyan emberrel is együtt dolgozni, akikkel más helyzetben biztosan nem adódott volna lehetőségem találkozni. Mindenki úgy mentette a Duna-parti házakat, mintha a sajátjáról lett volna szó. Nem volt az, hogy „ha nem az enyém, akkor nem érdekel”. Tényleg nagyon szép összefogásra volt ez példa.
Fotó: Ivor Andrea
