Mike Cahill filmdrámája, az I Origins – magyar címként Az origót kapta – sajátos módon feszegeti ezeket a kérdéseket. Főhőse, Ian Gray (Michael Pitt) tudósként a látás kialakulásával foglalkozik. A vallás messze áll tőle, szerinte mindez csak a képzelet szüleménye. Mellesleg megszállottan fényképezi az emberi szemet, már figyelemre méltó kollekciója gyűlt össze. Megismerkedik Sofival (Astrid Bergés- Frisbey), aki viszont igen fogékony a spirituális dolgokra. Annak rendje és módja szerint egymásba szeretnek, de a házasság előtt – miközben éppen megpróbálnak kijutni egy elakadt liftből – Sofi meghal. Sok év után Ian feleségül veszi kolléganőjét, Karent (Brit Marling). Születik egy gyerekük, akinek megvizsgálják az íriszét, hogy a képét rögzítsék egy adatbázisban. A szülők és az orvos döbbenetére egy pillanatra ismeretlen arc jelenik meg a képernyőn.
Ian és Karen igazi tudósok. Racionális eszközökkel kezdenek nyomozásba, hogy rájöjjenek, hogyan lehet ugyanaz az íriszfelvétele egy rég halott embernek és az ő gyermeküknek. Hogy kizárják a tévedés lehetőségét, nekilátnak, és végigfuttatják az archívumban az Ian gyűjteményében megtalálható szempárokat. Mindössze egyetlen egyezést találnak: egy indiai kislány, Salomina szeme ugyanolyan, mint Sofié volt. Ian rá is talál a lányra. A dalai lámák esetében alkalmazott módszer segítségével próbálja igazolni sejtelmeit, ám nem sikerül minden kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a kislánynak köze lenne Sofihoz. Éppen indulnak kifelé a szállodából, amikor a liftet meglátva Salomina sírva veti magát Ian karjai közé.
Úgy tűnik, hogy azoktól az emberektől, akik nem köteleződtek el egyetlen egyház vagy vallás mellett sem, a reinkarnáció eszméje azért nem áll távol. Valahol érthető ez, hiszen az önmagába záruló élet elviselhetetlenül nagy terhet képes az ember vállára rakni. Tudatunk nem viseli el annak gondolatát, hogy megszűnhet, a lélekvándorlás pedig kiváló kibúvót jelent a probléma alól. Mint sejthető, Cahill filmje is ezt sugallja. Nem véletlen az sem, hogy két olyan ember a főszereplője, akik még akkor is szinte szenvtelenül, szigorúan tudományos módszertant alkalmazva kutatnak az igazság után, amikor a saját gyerekükről van szó. Külön érdekessége a történetnek, hogy az elején Ian és Karen az evolúció nagy talányának, a szem létrejöttének a kutatásában érnek el eredményt azzal, hogy sikerül fényérzékeny folt kialakítására bírniuk egy férget. Ne feledjük, hogy az evolúció kritikusai épp a szemet szokták felhozni példaként, hogy bizonyítsák az elmélet tarthatatlanságát. A film Ian és Karen „megtérésének” a története, hiszen a végén kénytelenek belátni: Sofi valamiképpen benne rejlik Salominában.
Az I Origins itt meg is áll. Nem keresi mindennek az okát, mint ahogy azt sem feszegeti, hogy vajon honnan is indul ez a folyamat, és meddig tart. Úgy tűnik, a forgatókönyvet is jegyző Mike Cahillnek ennyi elég volt. Az emberi létezés folytatódik valamiképp, lelkünk, még ha halványan is, emlékszik majd mindarra, ami életünk során történt velünk. Vannak ugyan közöttünk olyanok, akiknek van szemük a spirituális világ felfedezéséhez, ám legtöbbünk rászorulna némi külső beavatkozásra, hátha ennek hatására kifejlődne a megfelelő belső „érzékszerv”. Ennek hiányában viszont csak a sötétben tapogatózunk. Marad tehát a remény, hogy lelkünk tovább él halálunk után. Valaki másban.
Ám sovány vigasznak tűnik mindez. Bármennyire is szimpatikus egyeseknek a lélekvándorlás, az örök élet és a reinkarnáció között húzódó különbség akkora, mint amilyen távol van egymástól az emberi szem és a kukac fényérzékeny foltja.
