Fotó: Lambert Attila
Míg tizenöt évvel ezelőtt az Egyház legfontosabb feladata az volt, hogy újra megtalálja a helyét a szabaddá vált világban, addig ma intézményes feladatainak ellátása jelenti számára a legnagyobb kihívást – mondta a főpásztor. Erdő Péter felidézte, 2003-ban az egyházaknak, így a Magyar Katolikus Egyháznak is az előző évtizedekből hozott problémákkal kellett megküzdenie: a kommunizmus idején államosított ingatlanok visszaszerzésével, a felszámolt szerzetesi közösségek újraszervezésével, a bezárt iskolák újraindításával.
A korábbi, „óvatosan, rejtetten működő közösségek” helyett „lassan-lassan kezdett kirajzolódni a nyilvánosság elé is kilépő Egyház képe”.
A bíboros kiemelte: miközben változatlanul a „személyes hit átadása, Krisztus örömhírének hirdetése” maradt az Egyház legfőbb küldetése, a társadalomban betöltött szerepe és feladatai sokat változtak a rendszerváltás óta eltelt időszakban. E változások közül a legszembetűnőbb, hogy az Egyháznak ma sokkal több intézménye és intézményes jellegű feladata van, a megnövekedett feladatok ellátását pedig egyre több világi munkatárs bevonásával végzi.
Hangsúlyozta: az elmúlt tizenöt évben növekedett ugyan a paphiány – még ha nem is olyan drámaian, mint sokan gondolják –, ezzel párhuzamosan azonban látványosan nőtt – az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében például megnégyszereződött – a főállású világi munkatársak száma. Ez utóbbiak mára jóval többen vannak, mint a papság tagjai, és nemcsak adminisztrációs vagy műszaki feladatokat látnak el, hanem a lelkipásztori munkában, a hitoktatásban is részt vesznek.
A főpásztor úgy fogalmazott, a laikusok szerepe kulcsfontosságú, hiszen sok esetben csak rajtuk keresztül találkoznak az emberek a hittel. Éppen ezért a felsőoktatási szintű teológiai képzésen túl mára felnőttképző intézet, akkreditált képzések, tanfolyamok segítik a laikusok felkészítését, illetve továbbképzését e munka „méltó elvégzésére”.
Erdő Péter beszélt az állandó diakónusok szerepének növekedéséről is. Elmondta, hogy a kereszténység első száz-százötven évében az egyházi funkciók nem voltak lépcsőfokokba rendezve. A vezető, a püspök kiemelkedett ugyan, de a többi szolgálat, például a katekéta vagy a diakónus munkája önálló, saját jelentőséggel bíró és igen rangos feladat volt. Nem véletlen, hogy olykor diakónusokat vagy világiakat választottak meg püspöknek.
Csak később kezdték szorgalmazni, hogy a pap vagy a püspök előbb járja végig az egyházi rend fokozatait, és lett ezáltal a diakonátus a papságot megelőző lépcsőfok.
A bíboros hozzátette: egyáltalán nem zárja ki, hogy a jövőben elkövetkezhet egy, a kereszténység kezdeteihez visszatérő, a szolgálatokra nagyobb hangsúlyt helyező „nagy történelmi periódusváltás”.
Megjegyezte: a tény, hogy hányféle munkatárs képzését végzi az Egyház, jelzi a lehetséges funkciók sokféleségét. Példaként említette a kórházi pasztorációt, amelyre olyan nagy az igény a főegyházmegyében, hogy a papok nem képesek mindenhol ellátni. Ezért fontos, hogy mára több mint száz, erre a feladatra felkészített önkéntes laikus is részt vesz a munkában.
Erdő Péter az intézményes feladatok között kitért az egyházi iskolák működtetésére is. E feladatnak „nagy a tétje”, mert az egyházi iskolának „akkor van értelme, ha valóban a hitünk szellemiségében tudjuk” oktatni, nevelni a fiatalokat.
A nem egyházi iskolákban a kötelező etikaoktatás helyett választható hit- és erkölcstanoktatást a bíboros „nagy missziós lehetőségnek” nevezte. Sok olyan szülő választja ugyanis a katolikus hittant, aki egyébként nem vallásos vagy nem gyakorolja a hitét. Ez tehát egy olyan találkozásra teremt lehetőséget, ami a templomban nem történne meg.
Ugyanakkor „az iskolától a templomig igen hosszú az út”. A katolikus iskolába vagy világi iskolában katolikus hittanra járók közül sokan nem jutnak el a templomba. A híd megteremtésében nagy a felelősségük az iskolai hitoktatóknak, és fontosak a gyerekeknek szervezett nyári programok is, amelyeken az Egyház közösségi és liturgikus életébe is bekapcsolódhatnak a fiatalok. „Ez tehát egy hosszú út, amit meg kell próbálni végigjárni” – mondta a bíboros.
Erdő Péter beszélt arról is, hogy tizenöt évvel ezelőtt még sokkal rendezetlenebb, feszültebb volt Magyarország viszonya a szomszéd népekkel. „Mára érezhetően javult a hangulat, és ebben az Egyháznak nagyon sok munkája van.” Az eredmények – például a szlovák–magyar kiengesztelődésről szóló dokumentum aláírása – nem feltétlenül szerepeltek az újságok címoldalán, „de azért mi, a külső körülményektől és a pillanatnyi politikától függetlenül folyamatosan mentünk előre ebben az irányban”.
A bíboros az elmúlt tizenöt év meghatározó eseményeként említette a főegyházmegye két vértanúja, Salkaházi Sára és Meszlényi Zoltán boldoggá avatását.
Fontosnak nevezte a főegyházmegye irányításának átvétele után felújított plébániai misszió munkáját és az ezt követő városmissziót is, amelynek tapasztalatai útmutatást jelentenek a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való felkészülésben.
Erdő Péter úgy fogalmazott, eddigi és jövőbeli munkája során is „Krisztus örömhírének hirdetését, a belé vetett személyes hit és az iránta való szeretet erősítését” tartotta és tartja a legfontosabbnak. E munkához pedig „pusztán az emberi erőfeszítés soha nem elegendő”.
