A három hét alatt a könyvekből, hírből és elképzelésekből alkotott elképzelés Dél-Amerikáról testet öltött a személyes tapasztalat által. A guaraní apró indiánfalvak lakói és a jómódú, előkelő pozíciókban dolgozók rétege között tátongó szociális szakadék a missziónak szinte minden pillanatában megmutatkozott. Viszont e szakadék fölött egy sajátos híd megengedte, hogy átsétáljunk egyik oldalról a másikra, egy kapocs, amelyet minden latin-amerikai ember magáénak tud: a mosoly, a vendégszeretet, az őszinte érdeklődés a másik iránt. Elsősorban Paraguay hitvilágának, kultúrájának és társadalmának megismerése volt a cél. A számunkra misztikus ismeretlenségbe burkolózó még ma is indián hagyományokkal rendelkező ország kitárta szíve kapuját, miközben bejártuk a délen fekvő Obligado (melynek jelentése lekötelezve) és Encarnación (megtestesülés) városaitól kezdve a nyugati fővároson, Asunciónon (menybevétel) át Ciudad del Estéig (keleti város). Hogy kulturális és történelmi ismereteinket is bővítsük, egy paraguayi és egy argentin jezsuita redukciót (Trinidad és San Ignacio) látogattunk meg. A romok magukba zárták a jezsuita atyák minden guaraní indiánt átölelő és óvó karjának emlékét – itt találtak védelmet a hódítók kegyetlensége elől menekülő védtelen helyi indiánok. Néhány nappal később a guaraník mai életformáját Varga János magyar verbita atya argentin missziós állomásán, Andresito (Szent András apostol) városkában, illetve a hozzá tartozó közösségekben tapasztalhattuk meg.
Gaál Jenő atya egykori plébániáján, Coronel Bogadóban a templom körül sétálva büszkén mutattak az emberek a csodaszépen kongó harangra: „ezt Jenő atyától kaptuk” – mondták. Hogy mennyire szerették őt, az is bizonyítja, hogy a templomban lévő tizenkét apostol egyikét Jenő atyáról mintázták. Pastoreo mezőgazdasági középiskolájában szintén több száz diák hálás Jenő atyának, hogy létrehozta hatalmas iskolájukat. Szent István napját a maroknyi magyar közösséggel és leszármazottaikkal ünnepeltük. Ma már csak néhányan beszélnek magyarul, és többen még nem is jártak szüleik hazájában, bár büszkén vallják magukat magyarok leszármazottainak. A legtöbb magyar bevándorló a két világháború között érkezett ide. A politikai élet nehézségeibe azáltal pillanthattunk bele, hogy a főváros, Asunción centrumában sétálva lépten-nyomon gépfegyveres katonák és rendőrök csoportjával találkoztunk, akik teherautók platóján vagy mellette álltak tettre készen. Csak hazaérve, az esti híradóból tudtuk meg, hogy a nemrég államelnökké megválasztott verbita püspök, Fernando Lugo egyre inkább szembe kell hogy nézzen a hatvan évig uralkodó párt leváltott diktátoraival, akik mielőbb szabadulni szeretnének attól az embertől, akinek megválasztását hosszú évek hallgatása után először valóban megünnepelte Paraguay. Az ország érezhetően fellélegzik Lugo államelnöki székbe kerülése óta, és nagyon büszkék arra, hogy az Úr egy „püspök államelnökkel” ajándékozta meg őket.
Asuncióntól nem messze található Caacupé, Paraguay nemzeti Szűzanya-kegyhelye. Ott egy szentmisén minden Magyarországon és hazájától távol élő magyart és minden paraguayit felajánlottunk a Caacupéi Szűzanyának, hogy köntöse alá fogadjon mindenkit, aki élete útját rója e világban a tökéletesség felé haladva. Egyik legnagyobb élmény a magyar iskola meglátogatása volt, amely nem arról kapta nevét, hogy magyarok tanulnak vagy magyar nyelvet oktatnak ott. A helyi magyar közösség volt az, amely a telket ajándékozta az iskola számára, és a szükséges karbantartást, illetve a felszerelések beszerzését még ma is magukra vállalják. Érkezésünkre, a megszokotthoz képest egy héttel későbbre tették folklór évi ünnepét. A fiatalok még az igazgatói irodából is kihozták a fotelokat és a kanapét, hogy kényelmes helyet tudjanak biztosítani az előadás idejére, amelyen guaraní táncot, énekeket, játékokat mutattak be, sőt a helyi konyha specialitásaiból is készítettek harapnivalót. Az előadás végeztével pedig minden osztályt külön-külön meg kellett látogatnunk, ahol büszkén mesélték mindennapi örömeik történeteit. Milyen jó lenne, ha ezek a fiatalok nemcsak a helyi magyarok támogatását élvezhetnék, hanem annak az országnak a lakosaiét is, amelynek nevét viseli: „Escuela de la República de Hungría”.
Harmadik fő állomásunk volt Ciudad del Este, ahol Vilmos atya húsz évig volt a katedrális plébánosa. A hívek megtöltötték az óriási bárka alakú templomot, melyet Vilmos atya építtetett. Nagy öleléssel és kedves mosollyal köszöntötték „második otthonába” visszatért egykori plébánosukat, Monseñor Guillermót, akinek nevét több emléktábla is hirdette a templom bejáratánál. Onnan nem messze található a brazil-argentin határon fekvő Iguazu, mely a világ legnagyobb vízesése. Varga János atya nagyon találóan mondta, hogy argentin oldalról olyan, mintha egy „színpadon” lennénk, Brazíliából pedig a színpadot nézhetjük. A szakadékot, amelybe a hatalmas víztömeg zuhan, az „ördög torkának” nevezik.
Másnap az Iguazutól nem messze található Itaipu vízerőművet mutatták meg paraguayi barátaink, akik ott dolgoznak, és akik tavaly még meg is látogattak bennünket a kőszegi missziós táborban. Az erőmű egyik oldalán a százhatvan kilométer hosszan felduzzasztott tó – mely a repülőből egy óriási polipra hasonlít -, a másik oldalon pedig a Parana folyó eredeti méretében csobog tovább. Dél-Amerikát nem lehet elhagyni anélkül, hogy Krisztus kitárt karjai magához öleljenek Rio de Janeiróban, Corcovado hegyén. Ezzel a „találkozással”, majd a Copacabanán, a tengerparton elfogyasztott híres caipirinhakoktéllal vettünk búcsút Latin-Amerikától, azzal az elköteleződéssel a szívünkben, hogy még ha nem is fizikailag, de lélekben visszatérünk.
