A pécsi székesegyház főapszisának freskója
(Fotó: Fábián Attila)
Ennek a gyönyörű székesegyháznak a kupoláján az utolsó ítéletet láthatjuk, a freskó tetején ez a felirat olvasható: „Ecce Homo – Íme, az ember”. Látjuk, amint a Pilátus által elítélt Krisztus átalakul a bírói széken trónoló Krisztussá. Egy angyal kardot visz neki, de Jézus nem veszi át az ítélet jelképeit, sőt, kezét felemelve megmutatja szenvedéseinek jeleit, hiszen ő „váltságul adta önmagát mindenkiért” (1Tim 2,6). „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,17).
Ennek az irgalmas bírónak a fényében imádva térdre hullunk, kezünket és lábunkat új erő járja át.
Humanizmusról egyedül akkor beszélhetünk, ha Jézus áll a középpontban, rajta fedezhetjük fel az ember igazi arcvonásait.
A meghalt és feltámadt Jézus arcának szemlélése az, ami helyreállítja emberségünket, az élet fáradalmaitól darabjaira esett és a bűn által megsebzett emberségünket is.
Mit látunk, amikor az ő arcát nézzük? Mindenekelőtt egy „kiüresített” Isten arcát, egy olyan Istenét, aki szolgává tette magát, akit megaláztak, és aki engedelmes volt a halálig (vö. Fil 2,7). Jézus arca hasonlít sok megalázott, rabszolgává tett, kiüresített testvérünk arcához. Isten magáévá tette az ő arcukat. Ez az arc fordul felénk. Isten – aki „az a létező, akinél nagyobbat nem lehet elgondolni”, miként Szent Anzelm mondta, vagy a Deus semper maior, ahogy Loyolai Szent Ignác nevezte – egyre nagyobb lesz önmagánál azáltal, hogy alacsonnyá, kicsinnyé teszi magát. Ha nem leszünk kicsinyek, nem láthatjuk meg az ő arcát.
(…) „Krisztus Jézus érzelmeit” (Fil 2,5) szeretném bemutatni. Ezek nem a lélek elvont, mulandó érzései, hanem azt a belső, forró erőt jelképezik, amely képessé tesz minket arra, hogy éljünk és döntéseket hozzunk. Melyek ezek az érzelmek?
Az első az alázat. „Mindenki teljes alázattal tartsa kiválóbbnak a többieket önmagánál” (Fil 2,3) – mondja Szent Pál. Valamivel később pedig arról beszél az apostol, hogy Jézus nem tartotta „kiváltságnak” Istenhez való hasonlóságát (Fil 2,6). Itt egy világos üzenettel van dolgunk. Saját dicsőségünk, „méltóságunk”, befolyásunk megrögzött védelmezése nem kell, hogy az érzelmeink közé tartozzék. Isten dicsőségét kell keresnünk, és az nem esik egybe a sajátunkkal. Isten dicsősége, mely ott ragyog a betlehemi barlang alázatosságában vagy Krisztus keresztjének gyalázatában, mindig meglep minket.
Jézus egy másik érzelme, amely alakot ad a keresztény humanizmusnak, az önzetlenség. A keresztény ember nem narcisztikus, nem önmaga körül forog. Ha a szívünk gazdag és egészen el van telve önmagával, akkor ott már nincs helye Istennek. Kérlek titeket, kerüljük el, hogy „bezárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, amelyek kérlelhetetlen bírákká változtatnak minket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat” (Evangelii gaudium, 49).
A Szentlélek indíttatása miatt a mi hitünk forradalmi hit. Bármely élet az odaadás képességén múlik. Ez az a pont, ahol felülmúlja önmagát, ahol termékennyé válik.
Krisztus Jézus egy további érzelme a boldogság. A keresztény ember boldog, az evangélium öröme tölti el. Boldogmondásaiban az Úr kijelölte nekünk az utat. Ha azon járunk, akkor elérhetjük a legigazibb emberi és isteni boldogságot. Jézus arról a boldogságról beszél, amelyet csak akkor tapasztalunk meg, ha lélekben szegények vagyunk. A nagy szenteknél a boldogság mindig a megaláztatással és a szegénységgel áll kapcsolatban.
A boldogmondások, melyeket az evangéliumban olvasunk, egy áldással kezdődnek, és egy vigasztaló ígérettel fejeződnek be. Végigvezetnek minket a lehetséges emberi nagyság ösvényén, a lelki nagyságén, és amikor a lélek kész, akkor minden más már magától jön. Ha nem nyitjuk meg szívünket a Szentlélek előtt, akkor ezek a boldogmondások nyilvánvalóan botorságnak tűnnek, mert nem visznek „sikerre” minket. Ahhoz, hogy „boldogok” legyünk, hogy érezzük a Jézus Krisztus barátságából fakadó vigasztalást, meg kell nyitnunk a szívünket. A boldogság fáradságos vállalkozás, amelyhez lemondás, meghallgatás és tanulás tartozik, és amelynek gyümölcsei csak később érnek be, de egyedülálló békével ajándékoz meg minket: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr” (Zsolt 34,9).
Ha az egyház nem sajátítja el Jézus érzelmeit, akkor elveszíti célját és létértelmét. Ha viszont elsajátítja, akkor képes lesz küldetésének teljesítésére. Szomorú egyház lenne az, amelyik önmagára és saját érdekeire gondol. A boldogmondások tükröt tartanak elénk, amelyben megnézhetjük, hogy helyes úton járunk-e: ez a tükör nem hazudik!
Az az egyház, amely viseli ezt a három vonást – az alázatot, az önzetlenséget és a boldogságot –, képes felismerni az Úr cselekvését a világban, a kultúrában, az emberek mindennapi életében. Többször is mondtam, de ma újfent megismétlem nektek: „Szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a bezártságba és a saját biztonságához ragaszkodó kényelembe. Nem akarok olyan egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe” (Evangelii gaudium, 49).
De tudjuk, hogy a kísértések léteznek. Nagyon sok kísértéssel kell megküzdenünk. Legalább kettőt megemlítek nektek. Ne féljetek, nem fogom hosszan sorolni a kísértéseket, mint amikor tizenötöt is felsoroltam a [római] kúriának!
Az első a pelagiánus kísértés. Ez arra készteti az egyházat, hogy ne legyen alázatos, önzetlen és boldog. És a jó látszatával teszi ezt. A pelagianizmus rávesz minket, hogy bizalmunkat a struktúrákba, a szervezetekbe, a tökéletes – mert elvont – tervekbe vessük. Gyakran azt is eredményezi, hogy ellenőrző, kemény, szabálykövető stílust kezdünk követni. A szabály adja meg a biztonságot a pelagiánusnak, hogy felsőbbrendűnek érezze magát, hogy világosan lássa az irányt. Ebben találja meg az erejét, és nem a Lélek fuvallatának könnyedségében. Az egyház bajaira és nehézségeire hasztalanul keresünk megoldást konzervatív és fundamentalista álláspontokban, vagy meghaladott, már kulturálisan is jelentéktelenné vált viselkedésmódok és külső formák visszaállításában.
A keresztény tanítás nem egy zárt rendszer, mely képtelen kérdéseket ébreszteni és kétségeket kelteni, hanem élő, amely képes nyugtalanítani és lelkesíteni. Nem merev az arca, hanem mozgó és fejlődő teste van, gyengéd a húsa: a keresztény tanítást Jézus Krisztusnak hívják.
Az egyház megreformálása pedig – az egyház ugyanis semper reformanda [mindig megújításra szoruló] – idegen a pelagianizmustól. A reform nem merül ki a struktúrák megváltoztatására irányuló valahányadik tervben. Ellenben azt jelenti, hogy Krisztushoz kapcsolódunk, belé gyökerezünk, és engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket. Így minden lehetséges lesz, zsenialitással és kreativitással.
Az olasz egyháznak engednie kell, hogy a Lélek hatalmas és ezért olykor nyugtalanító fuvallata vezesse. Mindig nagy felfedezőinek szellemét tegye magáévá, akik szenvedélyesen szerettek a nyílt tengeren hajózni, és nem rettentek meg a határoktól és a viharoktól. Az olasz egyház legyen szabad és nyitott a jelenre, sose vonuljon védekezésbe attól való félelmében, hogy elveszít valamit. Sose vonuljon védekezésbe attól való félelmében, hogy elveszít valamit! És amikor az emberekkel találkozik az utcán, kövesse Szent Pál elhatározását: „Az erőtlenek érdekében erőtlen lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket. Mindenkinek mindenné lettem, hogy néhányukat mindenképp elvezessem az üdvösségre” (1Kor 9,22).
A másik leküzdendő kísértés a gnoszticizmus kísértése. Ez arra késztet, hogy a logikus és világos érvelésben bízzunk, amely viszont elveszíti a testvér kézzelfogható gyengédségét. A gnoszticizmus varázsának forrása „a szubjektivizmusba zárt hit, ahol csak egy meghatározott tapasztalat vagy egy gondolatsor és az ismeretek érdekesek, melyeket megerősítőnek és megvilágosítónak tartanak, de ahol a személy lényegében bezárva marad saját értelme és érzelmei immanenciájába” (Evangelii gaudium, 94). A gnoszticizmus nem ismeri a transzcendálást.
A keresztény transzcendencia és a gnosztikus spiritualizmus bármely formája közötti különbséget a megtestesülés misztériuma jelenti. Ha nem ültetjük át a gyakorlatba, ha nem valósítjuk meg Isten szavát, akkor homokra építünk, a puszta eszménél maradunk, Isten szavát eltorzítva a lélek belső világába űzzük, ami nem hoz gyümölcsöt, terméketlenné teszi annak belső dinamizmusát.
Az olasz egyháznak vannak nagy szentjei, akiknek példája segítheti, hogy a hitet alázattal, önzetlenül és örvendezve élje meg, kezdve Assisi Szent Ferenctől egészen Néri Szent Fülöpig. De gondoljunk csak olyan kitalált személyek egyszerűségére is, mint Don Camillo, aki Pepponéval alkot egy párt. Mindig elámulok, hogy Guareschi történeteiben ennek a derék plébánosnak az imájához mennyire természetesen kapcsolódik a néphez való közelség. Don Camillo azt mondta magáról: „Egy egyszerű falusi plébános vagyok, aki egyházközsége minden tagját ismeri, szereti őket, tud fájdalmaikról és örömeikről, aki tud együtt szenvedni és együtt örülni velük.” Az emberekhez való közelség és az imádság: ez jelenti a kulcsot egy néphez közeli, alázatos, nagylelkű és örvendező keresztény humanizmus megéléséhez. Ha elveszítjük az Isten hívő népével való érintkezést, akkor veszítünk emberségünkből, és semerre sem haladunk.
– Tehát akkor mit kell tennünk, atyám? – kérdezitek. – Mit kér tőlünk a pápa? Nektek kell eldöntenetek: népnek és pásztoroknak együtt. Én ma egyszerűen arra hívlak titeket, hogy emeljétek fel a fejeteket, és nézzetek még egyszer az „Ecce Homo”-ra, amely itt van a fejünk felett.
A boldogmondások és az utolsó ítéletről imént felolvasott szavak segítsenek minket, hogy életszentségben tudjuk élni a keresztény életet. Kevés, egyszerű, de gyakorlatias szó! Két tartóoszlop: a boldogságok és az utolsó ítélet szavai. Adja meg az Úr a kegyelmet, hogy megértsük ezt az üzenetét!
A püspököktől azt kérem, hogy legyetek pásztorok. Semmi többet: pásztorok. Ez legyen az örömötök: „Pásztor vagyok.” A nyájatok, a hozzátok tartozó emberek fognak megtartani titeket. Nemrég olvastam egy püspökről, aki elmesélte, hogy csúcsidőben metrón utazott, és akkora tömeg vette körül, hogy nem tudta, mibe kapaszkodjon. Jobbról-balról taszigálták, ő pedig az emberekbe kapaszkodott, hogy ne essen el. És így az jutott eszébe, hogy az imádságon kívül a nyája, az emberek azok, akik segítik, hogy egy püspök talpon maradjon.
A szegények iránti megkülönböztetett szeretet „a keresztény szeretet gyakorlásában különleges előjog biztosítása, amelyről az egész egyházi hagyomány tanúskodik” (II. János Pál pápa, Sollicitudo rei socialis, 42). Ezt a megkülönböztetett szeretetet „bennfoglaltan tartalmazza a krisztológiai hit abban az Istenben, aki értünk szegénnyé lett, hogy gazdaggá tegyen minket szegénysége által” (XVI. Benedek pápa, Beszéd a Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Püspökök V. Általános Gyűlésén). A szegények jól ismerik Krisztus Jézus érzelmeit, mert tapasztalatból ismerik a szenvedő Krisztust.
Isten védelmezze az olasz egyházat a hatalom, az imázs, a pénz mindenféle pótszerétől! Az evangéliumi szegénység kreatív, befogad, támogat, és tele van reménnyel.
Itt vagyunk Firenzében, a szépség városában. Mennyi szépséget állítottak a szeretet szolgálatába ebben a városban! Gondolok itt például az Ospedale degli Innocenti lelencházra és kórházra. A reneszánsz építészet egyik első remekét az elhagyott gyermekek és a kétségbeesett anyák szolgálatára emelték.
Különösen is felhívom a figyelmeteket a párbeszéd és a találkozás képességére. A párbeszéd nem tárgyalást jelent. Tárgyaláskor mindenki igyekszik megszerezni magának a saját „szeletét” a közös tortából. Nem erre gondolok, hanem arra, hogy keressük a mindenki számára közös jót; hogy közösen vitázunk, sőt mondhatnám, még meg is haragszunk egymásra, miközben a mindenki számára legjobb megoldáson gondolkodunk. Sokszor előfordul, hogy a találkozás konfliktusba ágyazódik. Ahol párbeszédet folytatnak, ott konfliktus keletkezik: logikus és előre látható, hogy így lesz. Ám nem szabad félnünk ettől. „El kell fogadnunk, hogy a konfliktust el kell viselni, és egy új folyamat összekötő láncszemévé kell feloldani és átalakítani” (Evangelii gaudium, 227).
Mi tudjuk, hogy az emberek közötti ellenségeskedésre, amelyet Thomas Hobbes a híres homo homini lupus (ember az embernek farkasa) mondással magyarázott, a legjobb válasz Jézus „Ecce homo”-ja, aki nem vádaskodik, hanem elfogad, saját bőrét viszi a vásárra, és megment.
Azt se felejtsétek el, hogy a párbeszéd legjobb módja az, amikor közösen csinálunk valamit, együtt létrehozunk valamit, közösen szövünk terveket: de nemcsak a mieinkkel, a katolikusokkal, hanem minden jóakaratú emberrel közösen.
És attól való félelem nélkül, hogy a minden igazi párbeszédhez szükséges exodust végbevisszük. Különben nem lehetséges megérteni a másik oldal érveit, és azt sem lehet teljesen megérteni, hogy a testvér többet számít az álláspontoknál, amelyeket távolinak ítélünk a mi hiteles bizonyosságainknál. A testvér! (…)
Mondhatjuk, hogy ma nem a változások korszakát éljük át, hanem korszakváltást élünk át. Korunk megkívánja tőlünk, hogy a problémákat kihívásként és ne akadályként éljük meg: az Úr tevékenykedik és működik a világban! Ti tehát menjetek ki az utakra, az útkereszteződésekbe, és kivétel nélkül mindenkit hívjatok, akit csak találtok (vö. Mt 22,9).
Főképpen azokat segítsétek, akik az útszélen maradtak, a „sántákat, bénákat, vakokat, süketeket” (Mt 15,30).
Egy anyai tekintetű, vidám egyházat szeretnék, amely megért, melletted áll, megsimogat. Ti is ilyen egyházat álmodjatok, higgyetek benne, szabadságotokat használva találjátok ki! A keresztény humanizmus, melyet meg kell élnetek, radikálisan képviseli, hogy minden embernek istengyermeki méltósága van, az emberek között szoros testvéri kapcsolatot épít, megtanít a munka [fontosságának] megértésére, megtanít a teremtett világban mint közös otthonunkban élni, okokat szolgáltat az örömre és a humorra a sokszor igen kemény élet közepette is.
(Forrás: Vatikáni Sajtóközpont)
