Jézus azonban hajnalban felkelt, és kiment imádkozni. Reggelre pedig otthagyta a várost. Mert neki nem egy várost kellett meggyógyítania, hanem az egész világot. Nem csodadoktornak jött, nagyobb kincset hozott a világnak. Nemcsak a test bajait látta, hanem a lélek bénaságát, vakságát is. Azt, hogy hányszor nem tudjuk megtenni a legkisebb lépést sem a másik felé, hogy vakok vagyunk meglátni a másik ember fájdalmát, vágyait.
Jézus ezt a kincset ránk bízta. Azt akarja, hogy mi is gyógyítsuk a Föld sebeit. Ne ragadjunk le látszólagos sikereknél, hanem életünk igazi feladatát teljesítsük be.
Gyökössy Endre írta: Egyszer egyik régi gimnáziumi osztálytársa megbetegedett, és kórházba került. Be-bejárt hozzá, de a hit dolgaival nem hozakodott elő, mivel tudta, hogy teljesen vallástalan. Gyümölcsöt, üdítőt vitt neki, beszélgettek. Egy alkalommal a kórház folyosóján szembetalálkozott a főorvossal. Az félrevonta, és csak ennyit mondott: „Nincs már sok hátra.” A lelkész nagyot nyelt, bement barátja betegszobájába, leült az ágy mellé, és hirtelen elhatározással elővette a Bibliáját. Felolvasott belőle, és imádkozott. Csak a legvégén mert a férfira nézni, akinek nagy könnycseppek gördültek végig az arcán, és ezt kérdezte tőle: „Miért ilyen későn?”
A legfontosabbat mindig a végére hagyjuk, vagy akkor sem mondjuk ki? Krisztus kincset bízott ránk. Ne rejtsük véka alá fényességét, amelyre annyian vágyakoznak.
Afrikában történt. Egy kisgyerek megismerte a missziós atyákat, és elkezdett hittanra járni. Minden héten körülbelül húsz kilométert kellett megtennie az őserdőn át, hogy ott lehessen. Annak ellenére újra és újra odament, hogy a falu öregjei számtalanszor elverték. Ki akarták verni belőle az új hitet, de nem tudták. Aztán felnőtt, és keresztény családot alapított. Az első házát a falu férfijai földig rombolták, mindenét elrabolták, őt pedig borzalmasan megverték. A második hajlékot már a falu közvetlen közelében építette föl, és első termését a falu lakóinak vitte ajándékba. Azoknak, akik számtalanszor megverték, megalázták. Nem akartak hinni a szemüknek.
Miután a környékbeli tanító meghalt, senki nem akadt, aki a helyére lépett volna, mert a bissaui kormány szinte semmilyen fizetést nem adott e munkáért. A fiatalember vállalta a feladatot. Amikor mi ott jártunk, száznegyven gyereket tanított egymaga, délelőtt-délután. Az „iskola” egy nagyobbfajta kunyhó volt. Amikor a teteje beomlott, a tanító minden pénzét a felújítására szánta. Neki számított az a száznegyven gyerek. Csillogott a szeme, ahogy az életét mesélte nekünk. Neki nem csupán szép régi történet volt az evangélium, hanem az élete. Krisztus mindannyiunkra kincset, küldetést bízott. Tudjuk-e kamatoztatni, igazi életfeladatainkat teljesíteni?
