Juhász ünneplőben
Sokan azt mondják, a sportfényképezés során válik valaki igazi fotóssá. Ott kell csak igazán a gyorsaság. A gólt vagy a célszalag átszakítását nem lehet megismételni. Hemző Károly ilyen fotográfus volt, aki nem mulasztotta el a röpke pillanatot. A Magyar Nemzeti Múzeum Szabad szemmel – Fotó Hemző című kiállításán most több mint kétszáz képe látható, sok olyan is, amelyet eddig még sosem állítottak ki. Az 1928-ban született fotóriporterre jól emlékszem a hetvenes évek elejéről, amikor már rég országosan is elismert ember volt, különösen szakmai körökben. A Képes Sport legendás szerkesztőségi csapatában dolgozott tíz évig. „A véletlen úgy hozta, hogy fotográfus lettem, sportfotográfus. Amikor először fényképeztem egyik kedvenc sportágam, az öttusa lovasversenyét, már tudtam, bárhogyan is lesz, nem feledhetem Sátán patadobogását, és egyszer, ha tehetem, fölkeresem majd a lovakat, meglesem, hogyan élnek, és megmutatom úgy, ahogyan én látom őket” – írta Lódobogás című könyvének bevezetőjében.
Hosszú élete során szinte minden műfajban kipróbálta magát. Az ötvenes években nagyszerű képeket készített az Aranycsapatról. Fényképezte Budapestet hatvan éven át, s kedvelt témája volt a Balaton is. Fotózott lírai tájképeket, s dolgozott színesben és fekete-fehérben is.
A Magyar Szemle című, havonta négy nyelven megjelenő, Magyarországot külföldieknek bemutató képes magazin képszerkesztője is volt a hetvenes években. „Az volt a dolgunk, hogy bemutassuk Magyarország szebbik arcát, mindig elvégeztem a kötelező házi feladatot, s utána megcsináltam magamnak azt az egy-két képet, amelyik a lapban meg sem jelenhetett volna. Amelyik azt mutatta, hogyan látom az országot. A fotót, amely az én szemléletemet tükrözte” – nyilatkozta a Fotóriporter című folyóirat különszámában.
A korabeli nyomdatechnika, a színesedő kiadványok a hatszor hatos vagy a kisfilmes, úgynevezett Leica-kocka méretű diákat igényelték. Erről lehetett a legjobb minőségben reprodukálni, színes nyomólemezt készíteni. A mostani kiállításon Szarka Klára és Kiscsatári Marianna kurátorok mindent megtettek, hogy ezt a gazdag, változatos életutat minél széleskörűbben mutassák be az érdeklődő közönségnek. Korántsem csak fényképeket szemlélhetünk a falakon. Itt vannak a mester egykori fényképezőgépei, nagyítógépek a tördelői és képszerkesztői munkához, láthatunk jó néhány példányt a Magyar Szemléből, sőt még bele is lapozhatunk az egyes lapszámokba. Egy adag összegyűjtött, barnuló-sárguló régi Képes Sport-címlapot is megnézhetünk, a nosztalgiázók nagy örömére. Valahonnan előkerült azokból az időkből egy bambisüveg, egy vén demizson, egy miskakancsó, és hogy teljes legyen a múltidézés, egy-két korabeli feketekávés pohár is.
Megtekinthetjük még a kiállításon Papp László ökölvívó kesztyűjét, Puskás Ferenc futballcipőjét is, az ötvenes évek elejéről.
Hemző sportfotói közül kiemelkedik a Hajrá című kép 1958-ból, amelyen egy hason fekvő tizenéves srác lelkesen biztatja a pálya mellől kedvenc csapatát. Emblematikusnak számít a lovát ugrató Balczó Andrásról készített felvétel is. Számtalanszor reprodukálták már.
A BVSC uszodájában pedig ketten sörrel koccintanak a medence partján. Remekül elkapott pillanat. Hemző lovakról készített képei közül kiemelkedik Telivérek című munkája (1975), amelyen egy fekete és egy fehér paci dugja össze az orrát.
Az alkotó sokoldalúságát bizonyítja az is, hogy feleségével elindítottak az 1980-as évek elején egy hallatlanul népszerű gasztronómiai könyvsorozatot. Ezek voltak a Lajos Mari – Hemző Károly-könyvek, amelyek karakteres címlapokkal, remek receptekkel és mesésen színes ételfotókkal jelentek meg. Fél tucatnál több nyelven és négymillió példányban keltek el eddig e szakácskönyvek, melyeket 33, 66 és 99 címen lehetett kapni a könyvesboltokban. Konyha másképp címmel gyűjtötte önálló mappába Hemző azokat a fényképeket, amelyek az ételfotózás szüneteiben, csak úgy „mellesleg” készültek. Ezeket az ételcsendéleteket most először tárták önálló válogatásként a közönség elé.
A sokat látott fotós a 2000-es évek közepétől 2012-ben bekövetkezett haláláig már ritkábban mozdult ki otthonról. Idővel már emeleti szobáját sem nagyon hagyta el. Fényképező kedve viszont nem lankadt. Kísérletezni kezdett csendéletekkel, fény-árnyék játékokkal. E képek közül is láthatunk egy szép kis válogatást a tárlaton. Kicsit hasonló módon dolgozott ezekben az években, ahogyan az idősödő André Kertész fényképezett egykoron New York-i szobája ablakából.
Hemző Károly vallomása a pillanatról: „Mint egy zongoraművész, olyannak tartom magam. Aki nem komponál, hanem valamelyik nagy komponistának a művét adja elő, de úgy, hogy talán még jobban szól, mintha az játszaná, aki írta. Közvetítőnek tartom magam. A feladat az, hogy a pillanatot úgy sikerüljön megfogni, ahogyan rám hatott, és sikerüljön visszaadni, hogy mi játszódott le bennem. Erre törekszem minden esetben.”
(A kiállítás március 15-éig tekinthető meg a Nemzeti Múzeumban.)
