„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” – az autonómia elvével kapcsolatban ezt az evangéliumi részt idézte. Emlékeztetett arra, hogy ez Jézus egyetlen politikai-szociális kijelentése, amellyel elismeri a politika önállóságát. Szerinte a keresztény felfogásnak ki kell zárnia a teokráciát; a kánonjogi törvénykönyv nem tehető polgár- vagy büntetőjogi törvénykönyvvé, s egy nemzetállam alkotmánya sohasem egyenlő az evangéliummal. Fontos, hogy a politikának legyen egy autonóm területe, amelyen belül normákat alkot, döntést hoz, cselekszik. Az embernek meg kell tartania a társadalom szabályait, de eközben nem feledkezhet meg a vallás és az erkölcs dimenziójáról sem, amely ugyancsak autonóm, és nem engedheti meg, hogy a politika befolyásolja. Az önállóság kivitelezése, a politikai és a vallási dimenzió összehangolása persze nehéz feladat, mert mindkettő ugyanazzal a területtel, az emberi személlyel foglalkozik.
A szolidaritás elvéről beszélve a bíboros kifejtette: más és más hangsúlyokkal ugyan, de ez minden vallás számára fontos. Úgy fogalmazott: az ember akkor lesz teljes, ha találkozik a hozzá hasonlóval, úgy lesz önmaga, ha meglátja magát a másik tekintetében. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” – hangzik Krisztus szava. Ravasi bíboros a tibeti kultúrából vett egy jellemző példát: Sötétben megy a sivatagban egy ember, s meglát egy feléje tartó állatot. Félni kezd tőle, s mikor felismeri, hogy egy ember közelít, még jobban megijed. Amikor azonban odaér hozzá, felkiált: „De hiszen ez a testvérem, akit olyan régen nem láttam!” A távolság tehát mindig félelmet kelt, s ahhoz, hogy legyőzzük, közelednünk kell a másikhoz. Így hozhatunk létre egy másfajta poliszt.
Az igazság elvét a bíboros ezzel vezette be: mára a kultúra fogalma demokratizálódott, kiterjesztette határait. Sokféle tapasztalatra vonatkozhat, annyi azonban bizonyos, hogy ismeretre épül, s ez magában hordozza az igazságot. Az utóbbi évszázadok kulturális útkeresésében viszont az igazság fogalma viszonylagossá, cseppfolyóssá vált, és változó felfogása elfogadott lett. Jól ismert Hobbes mondata: „A tekintély és nem az igazság alkotja a törvényeket.” Számos vallás, és különösen a kereszténység azt hirdeti, hogy az igazság transzcendens valóság, amely megelőz minket, és túlmutat rajtunk. Ahogy Theodor Adorno írja: az igazságot az ember nem birtokolhatja, csak élheti. Robert Musil pedig úgy fogalmaz: nem drágakő ez, amit zsebre tehetünk; az igazság olyan, mint a tenger, amelybe az ember belemerül, s hajózik rajta. A vallásban tehát ez az első, annyira, hogy a kereszténység magával Krisztussal azonosítja.
Összegzésként a bíboros elmondta: a négy alapelv középpontjában az emberi személy áll: méltósága, szabadsága, a külvilághoz és a transzcendenciához való viszonya. E dimenziókat egybefogni sokszor egyáltalán nem könnyű, előfordulnak visszaesések, válságok. Ám szükséges a különbségek összetartása, ha nem akarunk darabjaira hulló világban élni. Előadását a bíboros Mahátma Gandhi hét törvényével zárta: az ember tönkreteszi magát (1) az elvek nélküli politikával, (2) a fáradság és munka nélkül szerzett gazdagsággal, (3) a bölcsesség nélküli intelligenciával, (4) az erkölcs nélküli üzlettel, (5) az emberség nélküli tudománnyal, (6) a hit nélküli vallással, (7) az áldozat és önátadás nélküli szeretettel.
