Fotó: Kissimon István
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a napokban gyűjtést hirdetett a közel-keleti keresztények megsegítésére. Hogyan juthat el biztonsággal a rászorulókhoz ez az adomány? Milyen módon tud együttműködni e fontos cél elérésében az állam és az egyház?
– A Magyar Katolikus Egyház már korábban is juttatott el támogatást a közel-keleti keresztényeknek azzal a céllal, hogy segítse a helyben maradásukat ebben a remélhetőleg átmeneti nehéz élethelyzetben, illetve biztosítsa, hogy visszatérhessenek a szülőföldjükre, amint normalizálódik a helyzet. E segítségnyújtás talán legfontosabb üzenete az, hogy helyben kell segíteni: megszüntetni a háborúkat, gazdaságilag támogatni a rossz helyzetben levő országokat. A magyar kormány is azon az állásponton van, hogy nem borítható fel egy ország, egy földrész kulturális, vallási berendezkedése egy olyan mértékű bevándorlással, amelynek tanúi voltunk az utóbbi időben. Ráadásul ennek a folyamatnak most még csupán a kezdetén vagyunk. A Püspöki Konferencia azzal kereste meg a kormányt, hogy vegye fel a kapcsolatot azzal a keresztény szervezettel, amely már eddig is segítette a támogatások eljuttatását a Közel-Keleten élő rászorulókhoz. Nagyon fontos, hogy minden forint jó helyre kerüljön. Ennek most megvan a garanciája, és a jövőben is ápolni kell ezeket a kapcsolatokat.
Tapasztalhattuk, hogy a migránsok között kevés a keresztény. Ez azt jelenti, hogy a többségük megpróbál helyben maradni és kitartani. Nekünk, európai keresztényeknek segítenünk kell az érkezőkön is, de tudjuk-e egyáltalán, kik azok, akiknek segítünk?
– Véleményem szerint keresztények és nem hívők között nincs vita azzal kapcsolatban, hogy segíteni kell a rászorulókat, az elesetteket, a valódi menekülteket. Általában a segítségnyújtás formáival kapcsolatban is megegyeznek az álláspontok. Emellett sokan úgy látják – és magam is ezt vallom –, hogy elsősorban a problémák keletkezésének helyén érdemes segítenünk, ott, ahol a háborúkat kirobbantották, ahol a korábbi rend helyén most nyomor és káosz uralkodik. Óriási a felelősségük a nagyhatalmaknak és azoknak az országoknak, amelyek előidézték ezt a helyzetet. Természetesen a kisebb országoknak is részt kell vállalniuk a helyzet megoldásában, de a lehetőségük a segítségnyújtásra korlátozottabb. Magyarország a Katolikus Karitászon és más segélyszervezeteken keresztül eddig is részt vett az ország határainak közelében elvonuló menekültek támogatásában, és ez a jövőben is így lesz.
Azzal kapcsolatban azonban már megoszlanak a vélemények, hogy vajon milyen következményei lesznek annak, ha más kultúrájú néptömegeket engedünk be az országunkba, illetve Európába. Jómagam bízom a helyben élő keresztények tapasztalataiban, és úgy vélem, nem véletlen, hogy Louis Raphaël Sako iraki káld pátriárka mintegy fél évvel ezelőtt az olasz Corriere della Serának adott interjújában több mellbevágó mondatot is megengedett magának. A következőket mondta például: „Az önök liberális és demokratikus elvei egy fabatkát sem érnek itt. Meg kell érteniük a közel-keleti valóságot, amikor egyre több muszlimot engednek be az országaikba. Azt hiszik, hogy minden ember egyenlő? Ez nem igaz, az iszlám nem ezt vallja.” Nyilvánvalóan azért fogalmazott így, mert a Közel-Keleten élő keresztényként súlyos tapasztalatai vannak. A beszélgetés végén leszögezte: „Önök annak az ellenségnek az áldozatai, amelyet saját elhatározásukból engedtek be az otthonukba.” A párizsi, a kölni és az eddig elhallgatott svédországi és finnországi erőszakos cselekmények számomra visszaigazolják a pátriárka szavainak igazát. Minden kereszténynek érdemes végiggondolnia, hogy a jelen helyzetben mi lehet a helyes megoldás. Természetesen nem szabad megbélyegezni azokat sem, akik másként látják a dolgokat, de vannak bizonyos realitások, amelyeket nem téveszthetünk szem elől, miközben a keresztény szeretetet gyakoroljuk és a karitatív segítségnyújtás leghatékonyabb formáit igyekszünk megtalálni. Tény, hogy az iraki keresztények száma egy évtized alatt 1,5 millióról 200 ezer alá csökkent. Az Iszlám Állam által elfoglalt területekről teljesen eltűntek a keresztények, évszázados templomaik pedig elpusztultak.
Az imént a káld pátriárka aggodalmait idézte. Ferenc pápa ugyanakkor a migránsok és az üldözöttek befogadását szorgalmazza. Katolikusként hogyan értelmezi ezt a két véleményt?
– Az üzenetek tartalma mellett érdemes figyelni arra is, hogy ki milyen módon közvetíti azokat. A liberális médiumok – amelyek korábban következetesen támadták a katolikus egyházat – ma Ferenc pápának például mindig csupán azokat a mondatait ragadják ki, amelyek jól illeszkednek a saját gondolkodásukhoz, vagy amelyekről úgy vélik, kritikát jelenthetnek a kelet-európai – és köztük a magyar – kormányok álláspontjával szemben. Ugyanakkor mélyen hallgatnak a pápának azokról a mindenkihez szóló keresztény üzeneteiről, amelyek a házasság védelmében, vagy az abortusz ellen és a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása mellett foglalnak állást. Teljesen természetes és rendkívül fontos, hogy a katolikus egyházfő a krisztusi szeretetparancs szellemében szót emel a szegények, az elesettek és az üldözöttek pártfogása érdekében, határozottan fellép a korrupcióval és a fegyverkereskedelemmel szemben, és kiáll az üldözött keresztényekért, a teremtésvédelemért. Ferenc pápa nagyon sokat tesz az egyház és a világ lelki megújulásáért. Ugyanakkor a migránsválsággal kapcsolatos gondolatai – amelyek az utóbbi hónapokban mintha újabb árnyalatokkal gazdagodtak volna – érthető módon a saját dél-amerikai tapasztalataiban gyökereznek, hiszen a szülei menekültként érkeztek Olaszországból Argentínába. Mindannyian tudjuk azonban, hogy a mostani migránsválsággal nem hasonlítható össze sem az 1920-as, ’30-as évekbeli Észak- és Dél-Amerikába irányuló kivándorlás, sem az 1956-ban Nyugatra menekült magyarok helyzete. Nemcsak történeti, de kulturális és vallási értelemben is óriási különbségek vannak az említett események között. A keresztény kultúrkörből származó emberek könnyen be tudnak illeszkedni egy másik, szintén keresztény értékrendű társadalomba. Ezzel szemben a mai Európa számos pontján tapasztalhatjuk, hogy a más kultúrából érkező emberek párhuzamos társadalmakat hoznak létre, elkülönülő életformát tartanak fenn. Ha kiderülne, hogy az erőszakos cselekményeket nem a hazájukból most érkező, hanem már régóta Európában élő személyek követik el, az bizonyos értelemben még aggasztóbb lenne, hiszen azt mutatná, hogy a más kultúrából származó bevándorlóknak sok év elteltével sem áll szándékukban beilleszkedni, és ezt a példát mutatják az újonnan érkezőknek is. Nehéz ma elhinni, hogy a kulturális különbségek ellenére nagy tömegek is integrálhatóak lennének az európai társadalmakba.
Mi itt Közép-Kelet-Európában mindig a Nyugat védőbástyája voltunk. Felróható nekünk, ha nem érzünk bűntudatot az utóbbi időben kialakult helyzet miatt? Miért lettünk mégis bűnbakok mások szemében?
– Lelkiismeret-furdalásra Nyugat-Európának volna oka, hiszen ezt a térséget ötven évre odadobták a szovjet diktatúrának, és gyakorlatilag semmiben sem segítették az itt élőket. A rendszer bukása után pedig ránk árasztották a liberalizmus összes ideológiai és materiális termékét, s ez tovább rombolta a korábbi diktatúra viszonyai közül épp csak felszabadult országokat. Ezekben a társadalmakban az emberek mind anyagilag, mind pedig lelkileg felkészületlenek voltak a „szabad világ” kétes értékű termékeinek befogadására. Könnyű kritikát megfogalmazni kívülről. A magam részéről egészen elképesztő viselkedésnek tartom, hogy bűnbaknak kiáltják ki a közép-kelet-európai országokat, amelyek felismerik a migránsválság kulturális, népesedési és gazdasági veszélyeit, és saját polgáraik védelme érdekében megpróbálnak tenni ellene. A magyar kormány ráadásul ezzel kapcsolatban is kikérte a választók véleményét. Hangsúlyozni szeretném, hogy mi, magyarok, lengyelek, horvátok, szlovákok és a Közép-Európában élő többi nemzet sohasem voltunk nagyhatalmak, nem voltak gyarmataink, és nem robbantottunk ki olyan háborúkat, amelyek milliók és milliók életét forgatták fel. Ebben a történetben sokkal kisebb a szerepünk, mint amit megpróbálnak ránk osztani. Egyesek azzal indokolják a migránsok befogadását, hogy Európának szüksége van a munkaerőre. Ám azt a kérdést még senki sem tette fel, hogy mi lesz azokkal a bevándorlókkal, akik nem számítanak jó munkaerőnek. Róluk lemondana Európa?
A történelem folyamán számos népcsoport talált otthonra itt, a Kárpát-medencében. Nemrég ünnepeltük a keletnémet menekültek befogadásának évfordulóját. Miért vádolnak minket mégis szeretetlenséggel?
– Egyenesen rágalom azzal vádolni Magyarországot és az itt élő embereket, hogy nem segítőkészek, hogy nincs meg bennük az elesettek iránti szeretet és irgalom. Ha valaki ismeri például a délszláv háború eseményeit, akkor jól tudja, hogy annak idején mi fogadtuk be a legtöbb menekültet. Ám az adott helyzetben tisztában voltunk azzal is, hogy nagy részük idővel vissza fog térni a szülőföldjére. Tavaly átvonult Magyarországon négyszázezer migráns. Az állami szervek és a karitatív szervezetek mindvégig segítették ezt a vándorlást. A határvédelmi kerítés megépülését követően a határainkon túl is támogattuk ezeket az embereket a segélyszervezetek révén. A délszláv háború idején kialakult helyzethez képest ugyanakkor alapvető különbséget jelent, hogy most egyáltalán nem látszik, vajon az úton lévők visszatérnek-e valaha a szülőföldjükre. Így fogalmunk sincs, mennyi ideig kellene segítenünk őket.
Sokan érzünk késztetést arra, hogy segítsünk az elesett embereken, és szomorúsággal tölt el bennünket, amikor rádöbbenünk, hogy nem tudunk mindenkit felkarolni. Keresztényként mit tehetünk, és meddig terjed a nehéz helyzetben lévők iránti felelősségünk?
– Az evangéliumokban számos olyan példázatot találunk, amelyeket ma akár „életvezetési tanácsként” is értelmezhetünk. A szegény asszony két fillérjéről szóló történetből például megtanulhatjuk Jézustól, hogy nem az a fontos, ki milyen összeget ad a rászorulóknak, hanem az, hogy a lehetőségeihez mérten ki mennyiről mond le a javukra. Üzenetértékű számomra az is, hogy bár a Megváltó nyilvános szereplése során sok embert meggyógyított, valószínűleg kétszer annyin is segíthetett volna, mégsem tette. Véleményem szerint ezzel arra akart tanítani, hogy betegek, rászorulók mindig lesznek közöttünk, és képtelenség mindenkinek a nyomorúságán egyszerre enyhíteni. Ugyanakkor minden embernek az a felelőssége, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt.
Nagy öröm volt látni, hogy amikor gyűjtést hirdettünk a háború és gazdasági válság sújtotta Kárpátalja megsegítésére, óriási összefogás bontakozott ki. Rengeteg magyar adakozott, a karitatív szervezetek is egy emberként vették ki a részüket a munkából, s végül nyolc kamionnyi adományt juttattunk el a rászoruló kárpátaljai magyar és ukrán emberekhez. Azóta is havi rendszerességgel viszünk élelmiszercsomagokat az ottani szegényeknek. Több alkalommal táborozásokat is szerveztünk a kárpátaljai és az édesapjukat elvesztett ukrán gyerekek számára. Valamennyi karitatív szervezet folyamatosan jelen van a térségben, és az önkormányzatok is saját segélyezési rendszert alakítottak ki a testvértelepülések megsegítésére. Az mutatja meg igazán egy nemzet erejét, ha képes az összefogásra, ha a különböző közösségek, testületek egyfajta szociális hálót alkotnak a bajban lévők támogatására. A nyugati nagyhatalmak a mai napig nem orvosolták azokat a sebeket, amelyeket a trianoni békediktátum okozott a magyarságnak. Ugyanakkor nekünk, anyaországi magyaroknak kötelességünk, hogy most, amikor egy kicsit jobb erőben van a nemzetünk, segítsünk az elszakadt országrészeken élőkön, amennyire csak tudunk.
Sokan hallottak az utóbbi időben Berszán Lajos plébános erőfeszítéseiről, aki a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Líceumban vigyázza a csángó magyar gyermekek fejlődését. Mi módon lehet segíteni neki?
– Berszán atya életpályája is kiváló példája annak a felelősségvállalásnak, amellyel valamennyiünknek viseltetnünk kell a saját közösségünk tagjai iránt. Aki amennyi talentumot kapott a Jóistentől, azzal kell elszámolnia. Senki sem hivatkozhat arra: én jelentéktelen, hétköznapi ember vagyok, nem tudok mit tenni másokért. Ez a szerény, csöndes pap bácsi látta, hogy magyarságuk megőrzése érdekében milyen nagy szükségük volna a gyimesi csángóknak egy líceumra, és megvalósította azt. Korábban az intézmény megépítését támogattuk, most abban segítettünk, hogy tornateremhez és tanuszodához jusson az iskola. De nemcsak Berszán atya kezdeményezését, hanem más erdélyi iskolákat, közösségeket is támogatunk, hogy az ott nevelkedő magyar fiatalokból jó keresztények legyenek, s őrizzék a hagyományaikat, a nyelvüket, gazdagítsák nemzetünket.
Az egyházak és az iskolák támogatása révén szeretnénk elősegíteni a határon túl élő magyarok helyben maradását és boldogulását. Az épületek felújításán túl fontos a közösségi rendezvények megvalósulásához szükséges feltételek biztosítása is.
Egy ország ereje nemcsak az anyagiakban nyilvánul meg, hanem abban az életigenlésben is, amelyet a liberalizmus és az individualizmus térhódítása miatt a Nyugat mára teljesen elfelejtett. Hiszem, hogy a magyarokban ma is ott él ez, és segíti nemzetünket az előrejutásban.
