Mi pedig nem tudjuk, mit hagytak maguk mögött, kinek miért kellett közülük elhagynia a szülőföldjét. De azt tudjuk, vagy legalábbis el tudjuk képzelni, hogy senki sem tesz ilyesmit ok nélkül, és főleg nem kalandvágyból. Akiket itt látunk, Pilinszky francia foglyához hasonlóan falják a kapott gyümölcsöt, kekszet. Megrendítő, ahogyan mellettem egy háromévesforma kislány térdre esik, majd keservesen sírni kezd, anyját keresi a szemével. Az első gondolatom az, mikor és hol fogják tudni kimosni a nadrágját, ami most csupa sár lett? Ki segíthet rajta és a családján úgy, hogy belátható időn belül emberhez méltó életet élhessen?
Tömegek szomorú menete a bizonytalanba — ez mintha mindannyiunk sorsának jelképe lenne. És felszólítás is, hogy számot vessünk magunkkal. Nem feledkeztünk-e túlságosan el arról, hogy valaha mi magunk is Isten vándorló népe voltunk? Vajon Isten nem éppen a pusztában mutatta meg leginkább a kegyelmét a Mózes által vezetett zsidóknak? De gondolhatunk másra is: amikor zarándokként idegenben jártunk, eltévedtünk, és mások irgalmára szorultunk, vacsorát, szállást kértünk és kaptunk. Isten gondoskodását éltük meg akkor.
A sátorerdő szélén szívderítő jelenetre figyelek fel. Két egymás melletti sátorból egy nagy család tagjai pillantgatnak ki, beszélgetnek egy segélyszervezet munkatársaival. Noha a semmi közepén ülnek: vidámak, kedvesek, szépek — vonásaik kifejezetten nemesek, festő ecsetjére kívánkozóak. Úgy, olyan derűvel ülnek ott, mintha ennél nem is lenne jobb hely számukra a földön, mintha hazaérkeztek volna.
Bár a mi szívünkben valóban otthonra találnának!
