Azok az utcán élő, állandó feszültséggel küzdő emberek, akik korábban tiszteletben tartották az erkölcsi határokat, egyre támadóbbá válnak, és így a helybelieket, illetve magukat is veszélybe sodorják. Az elmúlt évek rossz emlékei is kísértenek. Plébániánk területén minden esztendőben történt haláleset, néha több is. A halál oka elsősorban nem az egészségtelen életmódból származó gyengülés volt, hanem valamilyen, a nyomorúságos helyzettel összefüggő váratlan külső hatás, vagy egy olyan belső feszültségszint elérése, amely lelki és testi töréshez vezetett.
Volt, aki nem tudta elviselni, hogy élettársa kihívóan viselkedik más férfiakkal, végül elmegyógyintézetbe került, és ott is halt meg. Volt, aki féltékenységében megverte az élettársát, s az belehalt a sérüléseibe. Volt, aki alkoholos állapotban minden veszélyérzet nélkül átrohant az úton, egy autó elütötte, és életét vesztette. Végül többen voltak olyanok is, akiknek a hosszú és hideg tél miatt annyira legyengült a szervezetük, hogy a betegség gyorsan úrrá lett rajtuk.
Ezt látva a keresztény ember elgondolkodik: mit tud tenni azért, hogy ezek a tragikus események ne következzenek be újra? Ezt a kérdést akkor is fel kell tennie, ha az elmúlt években már próbált enyhíteni valamit a rászorulók helyzetén, s akkor is, ha sokan vannak azok, akik igyekeznek meggyőzni arról, hogy rajtuk már úgysem lehet segíteni, foglalkozzon inkább másokkal, akik számára még van remény. A keresztény ember nem mondhat le a bajba jutottakról, mert az evangéliumi üzenet középpontjában éppen a szegények megsegítése áll. Jézus, názáreti beszédében Izajás prófétát idézve kinyilvánította: küldetése az, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek” (Lk 4,18). Amikor pedig a végső ítéletről szólt, felhívta a figyelmet arra, hogy az ítélet zsinórmértéke az lesz, miként bántunk az éhezőkkel, a szomjazókkal, a vándorokkal, a ruhátlanokkal, a betegekkel és a rabokkal (Mt 22,35).
Mi a teendő tehát? – kérdezhetjük jogosan. Annyi pénzünk nincs, hogy naponta enni és inni adjunk nekik. Nincs akkora lakásunk sem, hogy befogadjunk egy-egy vándort. Ráadásul sok esetben ezzel nemcsak magunkat, hanem a környezetünkben élőket is veszélybe sodornánk. Levetett ruháinkat nem tudjuk hol tárolni, a betegekkel és a rabokkal való törődés pedig az állam kötelessége, hiszen ezért fizetünk adót. Hol marad hely a számunkra? Az utóbbi időben számos törekvésnek lehetünk tanúi a plébániákon és a keresztény közösségekben. Egyes plébániák megkapják a közeli péküzletekből és vendéglőkből a megmaradt élelmiszert, ami továbbadható a hiánnyal küszködőknek. Ezt a feladatot legtöbbször a karitász munkatársai látják el. Más helyeken egy plébánia vagy egy nagyobb család felvállal egy-egy peremre szorult embert, és megpróbál segíteni rajta. A támogatók nemegyszer leszögezik, gondoskodásuk csak átmeneti lesz: segítenek felemelkedni a nehéz helyzetbe került embernek, de a megmaradás már az ő feladata lesz.
Végül külön szólni kell a munkanélküliekről is, hiszen az őket sújtó nehézség szoros kapcsolatban áll a szegénységgel és a hajléktalanná válással. Az utóbbi időben egyre többet hallunk arról, hogy hazánkra már nem a munkanélküliség jellemző, hanem az, hogy nincs elég munkaerő a feladatok elvégzéséhez. A dolgozók egy része külföldre ment, más része szakmát váltott. Segítséget nyújthatunk talán úgy is, ha erkölcsileg támogatjuk azokat, akik már hosszabb ideje nem dolgoznak, és a saját tehetetlenségükkel és félelmükkel küszködve nehezen szánják rá magukat arra, hogy naponta elinduljanak a munkahelyük felé. Ugyanerre az erkölcsi támogatásra van szükségük azoknak a munkaadóknak is, akik bizalmat szavaznak egy-egy ilyen, az élet fő folyamából kisodródott embernek. A fedezet az Egyház erkölcsi tőkéje lehet, amelyből a segítettek és a segítők és részesülhetnek.
