Fotó: Thaler Tamás
Verseinek és különböző szövegeinek visszatérő motívuma a kút és a víz, amelyek sokszor a lírai én önmagával való szembenézésének folyamatához kapcsolódnak. Ennek alapján mi lehet a költészet és tágabb értelemben az írás tétje?
– Szüleim nagymarosi házának kertjében van egy régi nyomókút, amit már gyerekkoromban sem használtak. Ez a kút már a legkorábbi emlékeimben is feltűnik. Egyszer belenéztem, talán négy-öt éves lehettem. A tetejét fedő nehéz kőlapot apám kicsit félrehúzta valamiért. Lenéztem, és láttam a mélyben csillogó vizet, a hideg és sötét mélységet, a mozdulatlan víztükröt, amelyen látszottak a felhők és az ég egy darabja. Jelentőségteljes pillanat volt, amit persze csak később értettem meg, ha megértettem egyáltalán. Mert meg lehet-e érteni egy képet, ami leginkább egy álomképhez hasonlít? Tudtam, hogy ez a kép valami nagyon fontosat mond el rólam, üzen valamit. Csak hát mi ennek az üzenetnek a lényege? Jó volna tudni. Talán akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a kút mélyén önmagamat láttam színről színre. Egy önmagamra vetett tiszta pillantás volt, meg nem ismételhető intenzitással. Az írás, ami csak jóval később lépett be az életembe, ezt a pillanatot akarta megismételni, újra és újra. Hogy ismét azzal a tekintettel tudjak belenézni abba a sötétbe, hogy újra megpillanthassam az ég egy apró darabját a fekete víztükrön.
Az ember mindig azt a gyerekkori pozíciót szeretné újra a magáénak tudni. A kezdet az, ami érdekel, a kezdet elementáris élményei. Döbbenetes látni, ahogy egy gyerek szembesül például a természeti jelenségekkel. Szülőként megadatott látnom mindezt. Ez a bensőséges viszony az, ami később menthetetlenül roncsolódik, rutinná, végső soron semmivé lesz. Egy gyerek úgy néz a patakra, mint egy régen látott testvérre. De úgy néz a tengerre is, a felhőkre, egy kavicsra, mintha nem először látná. Honnan ismeri őket? Honnan ismertem én a kert páfrányait, csigáit, fenyőfáit? Emlékszem, úgy járkáltam a kertben, mintha otthon lennék. De az nem az az otthon volt, nem az a ház, amelyben felnőttem. Egy másik otthon, az igazi. Mit jelent mindez? Mi ez a másik otthon? Ezt ma kérdezem, akkor nem voltak kérdések, akkor csak a bizonyosság volt arról, hogy ez az otthon az, amit mindig is ismertem. A gyerekkor tudatállapot, ami aztán egy másféle tudatállapotnak adja át a helyét. A felnőtté válás szinte csak veszteségekkel jár, mert ami nyereség lehetne benne, azt általában elrontjuk. Elvesztünk valamit, amit csak kivételes, kegyelmi pillanatokban kapunk vissza, de csak rövid időre. A szerelem, a nagy felismerések pillanataiban.
A hegyi füzet című, legújabb kötetében ezt írja: „A tér intenzív átélése, a térbeli kiterjedés megtapasztalása mindig is élénken foglalkoztatott. (…) A Börzsöny térbeli elrendezése olyan mélyen belém ivódott, hogy olykor nem tudtam megkülönböztetni magam tőle.” Hogyan viszonyul tehát egymáshoz a külső és a belső táj? Miképpen segítheti az alkotás folyamatát a külső közeg?
– Az úgynevezett belső táj mindig sokkal plasztikusabb és mélyebb, mint a külső, a természeti, a megfogható. A kettő átjár egymásba, együtt adnak ki egy teljesnek nevezhető teret. Elveszni – szinte a jelmondatommá vált ez az évek során. Felmenni az erdőbe és elveszni, ne legyek sehol, a seholban legyek, a semmiben. Nem értettem, mit akarok ezzel, ahogyan azt sem, hogy végül is hová akarok eljutni, eltűnni. Mert nem meghalni akartam, hanem valóban jelen lenni. Ami persze bizonyos szempontból hasonlít a halálhoz. A Börzsöny erdői, a Duna jelentették a díszletet ezekhez az eltűnés-kísérletekhez. Az erdők mélye vonzott, a bükkerdők mohás kövei, a folyó sodrása, a patakmedrek, az elhagyott kunyhók, a hegycsúcsok göcsörtös kőrisfái, egyszóval az olyan helyszínek, ahol nem láthatok embert, ahol együtt lehetek azzal a személytelen ürességgel, ami a természet lelke. Amit magamban felfedeztem, nem különbözött ettől a személytelen lélektől, egy volt vele. És innentől igazán nem számított, hogy a tájak kívül vagy belül vannak-e. Kívül ugyanaz van, mint belül, erre viszonylag hamar ráébredtem, itt azonban meg is álltam, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel a tudással. Legalább húsz éve állok ezen a ponton, és nem tudok mást tenni, mint megállapítani, hogy igen, itt állok, és nem ismerem a következő állomást. Klasszikus, európai melankolikus állapot ez. Szinte mindent tudni lehet róla, az európai irodalom utolsó háromszáz éve másról sem szól. És persze a táj. A Börzsönyben élek most is, látom az erdőt, a madarakat, a felhők árnyékát a hegyoldalakon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem okoz elemi örömöt mindez. Szeretem a csendet, nem jelent különösebb gondot számomra, ha egész nap nem találkozom emberrel. Az emberélet útjának felét elhagyva egyre erőteljesebben hív ez a csend, amelyet persze a gyerekeim folyamatosan megtörnek, amikor a szobában fociznak vagy az ágyon birkóznak. Nem baj, hadd törjék, jól teszik. Éjszaka írok, mindig is éjszaka írtam. Csak a baglyok, a nyestek és én.
„Álltam a hideg, téli napsütésben az ablaknál. / Olyan ürességet éreztem, mintha nem lenne testem. / Mintha nem is én nézném a halványkék eget a / sikátorok fölött, mintha csak tekintet lennék, test / nélkül, de mintha ez a tekintet sem az enyém lenne. / Mintha eltűntem volna magamból. / Mint ez az üres / mosdókancsó mellettem, az asztalon, ahogy az üvegfalán / ragyog a fény. És mintha valaki idegen hangját hallanám, / úgy hallottam saját szavaimat, ahogy az ablakpárkányra / dőlve suttogom: Nem az enyém volt, amit adtam, Uram. / Nem vagyok a magamé.” Ahogyan a most idézett, Havazás Amiens-ben című versében is olvashatjuk, költészetében jelen van egyfajta személytelen, vagy inkább idegen tekintet, és az arra vonatkozó reflexió. Köthető-e ez a tekintet az irgalomhoz?
– Csak ahhoz köthető. Ez a személytelen, üres vagy idegen „tekintet” hordozza a létezés egészét. Az irgalom persze nyilván nem fedheti le e tekintet teljes spektrumát. Mert valójában nincsenek rá szavaink. A könyveimben ezt a tekintetet próbálom nyomon követni, ez után nyomozok a magam esendő módján.
„A szegénység mint eredendő, természetes emberi létállapot rettentően hiányzik a világból” – írja A hegyi füzetben. Mit jelent az Ön számára a szegénység az írásban?
– Az írásban – jó esetben – csak a szegénység van jelen, az, ami tényleg fontos, ami valóban szükséges. A figyelem, az összpontosítás ritka pillanataiban nincstelenné válunk. A szegénység evangéliumi értelmezése talán ezt a kiüresedést jelenti, ezt az „egy-ügyűséget”, amikor valóban arra tudunk figyelni, amire figyelnünk egyedül érdemes. Amikor sikerül levakarnunk magunkról azt a mérhetetlen mocskot, amit cipelünk, amit összetévesztünk önmagunkkal, amiről azt gondoljuk, hogy fontos és elengedhetetlen, akkor, azokban a szentnek nevezhető pillanatokban szegények leszünk. Szegények, mint egy csillag, mint egy szarvasbogár, mint egy feketerigó. Ha ez a szegénység nincs jelen az életünkben, elvesztünk.
Hetente két teljes napot tölt hajléktalanok között. Mit tanul tőlük?
– A hajléktalanoktól „úgy általában” semmi különöset nem lehet tanulni. Emberek ők is, gyarlók, tele tévedésekkel és hibákkal, csakúgy, mint azok, akik abban a szerencsében részeltettek, hogy a saját ágyukban alhatnak éjszakánként. Nem vagyok híve annak az érzelgős és önámítá-
soktól sem mentes odafordulásnak, amely a hajléktalanban egyfajta mártírt vagy áldozatot lát. Az esetek egy részében olyan emberekről van szó, akik aktívan közreműködtek abban, hogy végül egy éjjeli menedékhely poloskás fekhelyén kössenek ki. Talán kegyetlenül hangzik, amit mondok, de azt hiszem, a szánalommal és a könnyes sóhajtozással semmire sem megyünk, ha ezeknek az embereknek a problémáit akarjuk megoldani. Az életükre megoldást találni amúgy sem lehet, legfeljebb enyhíthetünk a fájdalmaikon, adhatunk nekik egy tál meleg levest, egy kabátot, vagy bekötözhetjük az elfertőződött lábszárfekélyüket. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne találkoztam volna olyan hajléktalanokkal, akiktől tanulni lehet. A hajléktalanok legtöbbje viszont keserű, céltalan, önpusztító ember. Ahogy egyébként a nem hajléktalanok között is szép számmal akadnak ilyenek. Ez a világ, amelyben élünk, jobbára a kietlen üresség, az értéktelen szemét és a förtelmes ricsaj világa. Ezek az emberek ennek a világnak a tükörképei. Mint ahogy túlnyomórészt mi magunk is azok vagyunk. A hajléktalanok és a nem hajléktalanok között tulajdonképpen nincs is számottevő különbség. A szerencsés többség a meleg vackában éli keserű, önpusztító és céltalan életét, miközben a kevésbé szerencsések, a „lúzerek”, a csövesek, a mélyszegénységben élők ugyanezt teszik, csak a saját meleg vacok hiányzik hozzá. Minderre nyilván azt lehet mondani, hogy sarkítás, leegyszerűsítés, túlzás; de ha vesszük a fáradságot, és alaposan szétnézünk magunk körül, kénytelenek leszünk hasonló álláspontra jutni. Mégis, azt hiszem, a legelesettebbek, a legkiszolgáltatottabbak, a legnyomorultabbak mellett ott kell állnunk akkor is, ha látványos sikerekkel nem kecsegtet ez az odaállás.
Szövegeit áthatja a testi érzékelés intenzitása, a természet hangjainak, neszeinek leírása, amelyek nem csak atmoszférát teremtenek az írásaiban, sokkal inkább egyfajta belső vagy eredendő zeneiségre irányítják a figyelmet. Milyen a kapcsolata a zenével?
– A zene mindig is intenzíven érdekelt, talán jobban is, mint az irodalom. Művelem is a magam módján, igaz, biztosan akadnak, akik nem neveznék zenének, amit csinálok. Talán inkább hangtájképek ezek, monoton, hullámzó akusztikus tömbök. Aki figyel a hallható világra, az előbb vagy utóbb rádöbben, hogy itt bizony minden zenél. A természet folyamatosan ontja magából a hangokat, a kövek, a szél, a víz, az élőlények zenéje soha egy pillanatra sem szűnik. De az emberi világ is ugyanezt teszi: a gépeink, az épületeink is zenélnek. Engem a zenének ez az univerzális jelenvalósága érdekel, a nem-zenei zene, a teremtett világ zaja. Zenekarunkkal, a Horhossal a világnak ezt a végtelenített folyamatzenéjét igyekszünk megragadni, vagy legalábbis kísérletet tenni arra, hogy természeti zajok és gitáreffektek használatával létrehozzunk egy olyan, hallható teret, amely talán segít közelebb kerülni az elvesztett otthonhoz.
