Közelebb Jézushoz, közelebb egymáshoz
Fotó:Mudrák Attila

 

Reggel hét óra van, amikor egy tizenkét fős kis csapat útnak indul Angyalföldről az Árpád hídi autóbusz-állomásra. Az egykori buszpályaudvar helyén építkezés zajlik, a városrész új központjának alapjait ássák. Az ideiglenes buszmegállóban közel száz fiatal töri meg az álomból ébredő város csöndjét, amikor ismeretlen ismerősként találkoznak, ismerkednek egymással. Miközben nézem őket, arra gondolok: egy másik építkezés is zajlik itt, hiszen ezek a fiatalok az egyházmegye folyamatosan megújuló épületének kövei. Lelki szemeim előtt feltűnik sok derűs arcú, elkötelezett édesanya, édesapa és pap – azok a felnőttek, akikké ezek a fiatalok lesznek majd évek, évtizedek múlva.

Az idő borongós, de ez egyáltalán nem befolyásolja a résztvevőket – ez már akkor eldől, amikor a mentesítő járat elindul Esztergomba. Felhőtlen a jókedv és óriási a lelkesedés, s a kacagás mellett különböző fogadkozások is elhangzanak.
A legbátrabbak közé tartozik a Lehel téri templom csapata is: ha megnyerik a ministránsversenyt, ígérik, az égbe dobják a plébánia egyik vezető ministránsát. A velünk utazókra a reggeli kávénál is üdítőbben hat Monostori Laci atya, aki szabályos zarándokútra indul a buszon, szinte mindenkit megszólít, derűs természetével fokozva a jó hangulatot.
Esztergomba, a Szent Adalbert Központba megérkezve a papnövendékek által biztosított alapozást követően közel háromszázan indulnak fel a bazilikába. A ministránsok a szolgálatkor használatos ruháikat viselik, s a kupola alatti széksorokban foglalják el helyüket a templomban. Zúgnak a harangok, megszólal a csengő, és már kezdődik is az ünnepi szentmise. Amint elvonul előttük az asszisztencia, a székeken ülők büszkén és reménykedve néznek a budapest-városmajori és a zugligeti Szent Család-plébániatemplom ministránsaira, akik az elmúlt évben megnyerték a találkozó kupáját – ennek jutalma a mostani oltárszolgálat.
Köszöntő szavaiban a főpásztor örömét fejezi ki, hogy immár huszadik alkalommal rendezik meg a főegyházmegyei ministránstalálkozót. A köszönet szavai után közös hálaadásra hívja a jelen lévő ministránsokat és az őket felkészítő papokat. A bíboros hangsúlyozza: a ministrálás, az oltár körüli szolgálat az ember alapvető élményévé válik, és a szentmise titka megérinti a szívünket, mert az Eucharisztia csúcs és forrás. Erdő Péter ekkor osztja meg a résztvevőkkel örömét, hogy Ferenc pápa előző nap kihirdette a budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszus mottóját: Minden forrásom belőled fakad (Zsolt 87,7).
A szentmise szónoka Horváth Zoltán kanonok, terézvárosi esperes-plébános. Homíliájában a ministránsokat személyesen megszólítva azt a kérdést teszi fel: hogyan lehetünk sikeresek? Az egybegyűltek mindennapi tapasztalatiból indul ki, hiszen a fiatalok között a legfontosabb dolgok egyikének az számít, kinek milyen okostelefonja vagy tabletje van. A kérdés megválaszolását segítendő aztán a X. századba kalauzol, egy olyan korba kalauzol, melyben — napjainkhoz hasonlóan — szintén a hatalom és a pénz birtoklása jelentette a sikeres élet zálogát. Ám ekkor feltűnt egy ember, aki látszólag maga is ezen az úton indul el, mert a családja, a környezete ezt várta tőle. Mégis más irányba fordította az életét. Zoltán atya moziszerűen villantja fel Szent Adalbert életének néhány eseményét, többek között azt a pillanatot, amikor püspökké szentelésekor mezítláb vonult be a templomba, jelezve, ő más utat választ: az alázat, a szegénység, az egyszerűség útját.
Adalbert nem szolgálta főúri barátai érdekeit, hanem a város szegényeivel törődött, majd pedig újra és újra ostorozta az előkelőségek erkölcstelen életét és babonás hiedelmeit – ezért hamarosan a prágaiak gyűlölt ellensége lett. Ő azonban nem akart más utat járni, mint hogy az evangéliumot hirdesse, hallgatva arra, amit feltámadása után mondott apostolainak Jézus: menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek (Mk 16.15). Ezt a küldetést akarta tettekre váltani és megélni Adalbert — mondja beszédében a terézvárosi esperes-plébános.
Zoltán atya a szent életének főbb állomásai közül a következőket emeli ki: Adalbert apja kiváló hadvezér volt, de ő másképpen „hódította meg” Közép-Európát. Szívének hitéből fakadóan missziós lelkülettel vitte el az emberek közé Krisztust. Igazi tüzet gyújtott, amely sok nép megtérésére szolgált. Adalbert ezzel a lelkülettel jutott el hazánkba is, ő keresztelte meg Vajkot, a későbbi Szent Istvánt, aki népünk számára a keresztény hit terjesztője, védelmezője lett – hangsúlyozza.
Horváth Zoltán atya összegzésként a következőket mondja: mindenki eldöntheti magában, vajon sikeres ember volt-e Szent Adalbert. Szegény és kiszolgáltatott hittérítőként halt meg, távol a hazájától, 997. április 23-án, miközben éppen a pogány poroszok közé vitte el Krisztust. Mégis éppen 1020 éve emlékezünk rá. Tisztelik őt Rómában, az egykori Tiberis (ma Tevere) folyó szigetén, a lengyelországi Gnieznóban, Prágában, a Szent Vitus-székesegyházban és itt, Esztergomban is. Gazdagsággal, hatalommal látszólag lehetünk „sikeres” emberek ebben a világban, de Jézus arra hívott meg minket, amire Szent Adalbertet is, hogy evangéliumának hírnökei legyünk, és a szeretet cselekedeteiben arassunk sikereket, minél több jót tegyünk, nem várva érte jutalmat ezen a világon – foglalta össze mondanivalójának üzenetét a plébános.
A szentmise végén a ministránsok a főpásztort az oltár lépcsőin körbefogva fényképen örökítették meg az együvé tartozás örömét. A kép hosszú időkre meghatározó, sokszor megosztott élmény lesz az egyházmegyéhez tartozók között, és nem csak a Facebookon.
A közös ünneplést egy öt állomásból álló akadályverseny követte, amelyet Kálmán Antal, a budapest-angyalföldi Szent László-templom plébánosa, a főegyházmegye ministránsreferense, segítői és az egyházmegye papnövendékei állítottak össze. A verseny elméleti és gyakorlati feladatai a 450. születésnapját ünneplő esztergomi szemináriumhoz kapcsolódtak.

Miközben szusszanásnyi idő is alig maradt az egyes állomások között, a résztvevők észre sem vették az idő múlását. A vetélkedés, az izgalmak, a felszabadult öröm pillanatai mind ugyanabba az irányba mutattak: akkor lehetünk sikeresek, ha összefogva segítjük egymást.
A nap végére már jól összekovácsolódott csapatok érkeztek meg a belvárosi plébániatemplomba: az eredményhirdetésre és a Szent Adalbert-kupa átadására. Amikor felhangzott, hogy a kupát az angyalföldi Szent Mihály- és a budapest-újlipótvárosi Árpád-házi Szent Margit-plébánia csapata nyerte el, a templomban spontán ünneplés kezdődött, melynek végéről a buszon tett fogadkozás tettekre váltása sem maradt el.
Budapestre egy kissé fáradt, de közös élményekkel gazdagodott, lelkes fiatalok érkeztek vissza. Az Árpád hídnál zajló építkezés mintha nem sokat haladt volna a nap folyamán. Az egyházmegye épülete azonban növekedett: a résztvevők magukkal hozták Esztergomból az egyik legfőbb tapasztalatot. A csapatversenyek megtanították őket arra, hogy minél közelebb kerülnek egymáshoz, minél inkább segítik egymást, annál sikeresebbek lehetnek, és eközben, bár észrevétlenül, de annál határozottabban közelebb juthatnak Jézushoz is. S ez a tapasztalat az oltárszolgálat vonatkozásában fordítva is érvényes: minél közelebb kerülnek a szentmisén, az oltár körül állva Jézushoz annál közelebb juthatnak egymáshoz is.

Erdő Péter bíboros, prímás az ünnepi szentmisén adta át az Egyházat támogató elkötelezett munka elismerésére alapított Szent Adalbert-díjakat. A kitüntetés nagyérem fokozatában Sillye Jenő; kisérem fokozatában Gilyén Elemér, Hámori Gyula, Kalász Ákos és Reményi Károly részesült. A főpásztor Róna Gábor jezsuita szerzetest posztumusz oklevéllel tüntette ki.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..