Az óvodában beszélgetünk. „Múlt évben, az alapítás huszadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek egyikére régi óvodásainkat vártuk vissza. A megjelentek közül jó néhányan felidézték emlékeiket – meséli az óvodavezető. – Volt, aki csak ennyit mondott: »Köszönöm, hogy játszhattam«, mások a sok éneket és mesét emlegették, vagy hogy akkor mennyire utáltak délutánonként aludni, ma mégis úgy emlékeznek vissza, hogy milyen jó volt. Szerették a kuckót, ahová el lehetett bújni, szívesen játszottak a babasarokban, nagy élményük volt a legózás (a legó soha nem lehetett elég sok ahhoz, hogy mindenkinek elég legyen). »Én itt tanultam meg, hogy étkezéshez mindig kell szalvéta« – mélázott el valaki, és többek számára fontos mérföldkőnek számított a naposság is, amit szintén sokan nem szerettek. »Először naposként élhettem meg azt, hogy felelősséget kell vállalnom valamiért, hogy önállóságot várnak el tőlem« – ehhez hasonló vallomásokból több is elhangzott. A legmeglepőbb esemény pedig az volt, amikor az egyik érettségiző fiú fehér lapot tett Elvira elé, e szavakkal: »Rajzolj nekem piros autót, mint régen, mert azt mindig nagyon szerettem!«”
Elvirával a Katolikus Óvodák XI. Szakmai Konferenciáján találkoztunk nemrég, amely a Katolikus Pedagógiai Intézetben az óvodai szakmai programokat zárja minden évben. Két vezető kollégával együtt emléklapot vett át ott, mert február 28-án szakmai napot szervezett a piliscsabai óvoda. E 2003 óta rendszeressé vált napoknak az a céljuk, hogy az ország százhuszonkilenc (!) katolikus óvodája bemutatkozhasson, megismerjék egymást, pedagógusaik pedig bemutathassák nevelő-, fejlesztőmunkájukat, és kicserélhessék a tapasztalataikat.
A februári szakmai nap témájául a mesét választották a Szent László Óvodában, mivel játékközpontú programjukban régóta nagy szerepet játszanak a mesék is. Mesekendő, szalagos bábok, fakanalak, egyszerű hangszerek, például xilofon segítik a mesemondást, amelynek óriási szerepe van a gyerekek érzelmi fejlesztésében. Az óvó nénik persze segítenek, de alkalmas pillanatban mindig átengedik a kezdeményezést a kicsiknek. Egy kendő – ezt, bevallom, csak itt és most tudtam meg – óriási átalakulásokra képes: az egyik pillanatban még kakas, a másikban már török császár – csak egy kis kézügyesség és képzelőerő kell hozzá. Csodálkozva kérdezem, hogyhogy specifikusnak számít az óvoda játékközpontú szakmai programja. Mi más lehetne egy óvoda, ha nem játékközpontú? – Igen, ez ma már országosan is elfogadott – válaszolja Elvira –, de a kilencvenes években még egyáltalán nem volt így. Ők azonban kezdettől fogva abban hittek, hogy az óvodának játékba ágyazva kell fejlesztenie, tanítania, míg akkor máshol még nem volt ritka, hogy „kis iskolásokként” foglalkoztak az óvodásokkal, egyik foglalkozás követte a másikat. A Szent László Óvodában viszont nincsenek foglalkozások, hanem különböző tevékenységeket ajánlanak (és semmi sem kötelező) a gyerekek számára. Ám amikor az óvó néni hat-nyolc gyerekkel elkezd mesélni, a „mesevarázslat” általában többeket odavonz még köréjük a csoportból. „Úgy tapasztaltuk, hogy előbb-utóbb minden gyerek rátalál a saját meséjére, kiválaszt magának a sok hallott-eljátszott közül egy olyat, amelyet a leginkább a magáénak érez. Hogy miért éppen az egyiket vagy a másikat, az soha nem derül ki egészen világosan. Valamiért úgy élik meg, hogy az a történet szól róluk, nekik, abba látják bele a leginkább magukat, az ad választ a kérdéseikre, vagy az jeleníti meg és oldja fel legjobban a félelmeiket. És vannak olyan mesék is, amelyeket nagyon nem szeretnek, olyannyira, hogy amikor meghallják őket, inkább befogják a fülüket, vagy átmennek a szoba másik sarkába.”
A továbbképzéseket, szakmai programokat a Katolikus Pedagógiai Intézet munkatársa, óvodai szakértője, Grolyóné Szabó Éva szervezi az óvodapedagógusok számára. A szakmai eszmecsere záró fóruma minden év májusában a konferencia. A program évente más-más nevelési területet érint, neves előadókat, püspök atyákat hívnak meg. Általában száz-százötven óvodapedagógus vesz részt a konferencián az ország különböző katolikus óvodáiból.
„Az idei alkalom három előadása közül számomra Pécsi Ritáé volt a leginkább megerősítő – mondja Elvira. – Többek között arról beszélt ugyanis, hogy mennyire fontosak a gyerekek számára a korlátok. Olyannyira, hogy talán helyesebb is őket támasztékoknak vagy útjelzőknek nevezni, mert a korlát szóból sokan a korlátozást hallják ki. A pedagógusnak arra kell törekednie, hogy világosan kijelölje a határokat, és ezzel biztonságérzetet adjon a rábízottaknak. Éppen erre a rendre van szüksége egy óvodásnak, hogy kibontakozhasson. Nemegyszer a szülőket is nevelnünk kell kissé annak érdekében, hogy partnereink legyenek az otthoni napirend, szokásrendszer tartásában, hiszen csak így tudjuk közösen képviselni a gyermekek érdekeit.
Megesik, hogy a hitre nálunk, a mi hatásunkra válnak fogékonnyá a szülők. Több keresztelőnek ez volt az alapja, sőt az is megesett, hogy a szülők egyike keresztelkedett vagy bérmálkozott azokban az években, amikor a gyermeke nálunk volt. Néhány egészen nagy, öt-hat-hétgyermekes család gyermekei is járnak hozzánk, a három-négy gyermek pedig szinte általánosnak mondható. Az itt dolgozó óvó néniknek is sok gyermekük van, hetünknek huszonegy. Szerencsénk van a szülőkkel, mert nagyszerű közösséggé formálódtak, összejárnak tőlünk függetlenül is; természetesnek tartják, hogy segítsék egymást. Meggyőző jele ennek, hogy általánossá vált a körükben a komatálazás. Sajnos manapság nagy divat a kicsik különórákra járatása, egyre gyakoribb, hogy szinte minden délutánra jut valami: sport, nyelvóra. Igyekszünk e téren abban az irányban hatni a szülőkre, hogy szánjanak több időt az otthoni együttlétre, hiszen mégiscsak ez az, amire a gyerekeknek a legnagyobb szükségük van ebben a korban. Sok nagycsaládos anyukának nehezek a mindennapjai, mert az apukák egy része rengeteget dolgozik, és későn jár haza. Ezzel a háttérrel is számolnunk kell a munkánk során.”
„Óvodánk nem attól katolikus, hogy az a nevében szerepel, vagy hogy megkülönböztető vallásos jegyeket visel, hanem mert vonzó, messzire sugárzó otthona a benne megvalósuló keresztény életnek. Meggyőződésünk, hogy a gyermek Isten ránk bízott ajándéka” – olvasom a földszinten, a falon függő küldetésnyilatkozatban. Egy pillanatra eltöprengek azon, miben kell különböznie (kell-e feltétlenül?) egy keresztény óvodának a többitől. Milyenjegyeket nem érezne erőltetettnek, kisajátítónak egy kívülálló sem, mi az, ami vonzó lehet a világ számára? „Azt hiszem, sikerül többet adnunk, elfogadóbbnak lennünk, mint máshol – véli a vezetőnő. – Ennek fontos része, hogy mi magunk is jó közösség vagyunk, próbálunk lenni. Szerintem a mi gyerekeinknek átlagon felüli a neveltségi szintjük. Egy idős nővér mesélte, hogy nemrég az iskolából kihömpölygő tömegből kilépett egy fiúcska, és előreengedte az ajtónál. – Te hová jártál oviba? – kérdezte tőle azonnal. Hát nem kiderült, hogy hozzánk? Mi nem hittant oktatunk, hanem hitre nevelünk. A mi ovisaink például nem beszélnek csúnyán. Ez apróságnak tűnhet, de hallva a híreket, hogy sokszor egészen kis gyerekek is milyen szavakat használnak, nem becsülném alá ennek a jelentőségét.
Igyekszünk a szülőkkel minél szorosabban együttműködni: A szokásos óvodai programokon kívül lelki beszélgetéseket, anyák és apák napi együttlétet, szülői bált, családi napokat szervezünk. Fontosnak tartjuk, hogy kölcsönösen megismerjük egymás elvárásait, mert szeretnénk, ha éreznék, érdekelnek bennünket az elképzeléseik. Van egy egészen rendhagyó rendszeres programunk is. Mi, óvónők minden évben egyszer – a farsangi időben – előadunk a gyerekeknek, és egy másik alkalommal a szülőknek is egy mesejátékot. Komoly, jelmezes előadást képzeljen el, amelyre sokat készülünk. Mindig nagyon izgulunk, mert hát nem vagyunk színésznők. A gyerekek pedig, mint a földre szállt angyalok, olyan fegyelmezetten ülnek velünk szemben, és figyelik, élvezik, átélik a mesét. Érdekes élmény őket közönségként látni, úgy, hogy mi nem vagyunk mellettük, hogy „nem vigyáz rájuk senki”, hiszen mi olyankor nem pedagógusi minőségünkben vagyunk jelen, ezért nem szólhatnánk rájuk, ha rendetlenkednének. De soha nem szoktak, annyira leköti őket az előadásunk.
– Hogyan változnak-formálódnak önöknél a gyerekek? Mely változásaik a leglátványosabbak? – kérdezem, miközben a meghitt perceknek nevezett imaalkalomra indulunk. „Mindannyian óriási fejlődésen mennek keresztül. Kezdetben sokan szoronganak közülük, és életkorukból is adódóan nagyon nehezen válnak el a szüleiktől reggelenként, nem fogadják el a társaikat, nem tudnak kommunikálni, sokan pedig szociálisan éretlenek. Hat-hétévesen viszont, amikor elbúcsúznak tőlünk, a többségük már testileg és lelkileg érett, stramm, jókedvű, vagány, a közösséggel jól együttműködő. De hát egy óvónő mindig tudna még mit nevelni a rábízottakon! Nehezen – ugyanakkor persze örömmel – engedjük el és mindig kézből kézbe szeretnénk adni őket a tanító néniknek, akiket ilyenkor meghívunk magunkhoz. Fontosnak tartjuk, hogy minden kicsihez kulcsot adjunk a kollégáknak, hogy felhívjuk a figyelmüket arra, melyiküknek mik a legfőbb erősségei, gyengéi, hogyan kell hozzá nyúlni, hogy a legjobban kezdhesse az iskolás éveket. A búcsúzásra minden gyermek maga szövi meg a saját tarisznyáját gyapjúfonalból. Ebbe apró emlékeket teszünk nekik, köztük fényképeket, az óvodai jelüket ábrázoló tűzzománc jelvényt, könyvjelzőt, füzetet, Szent László-képet. Ők is, mi is nagyon meghatódunk, amikor átbújnak a virágkapun, mert ez az iskolássá érésük jelképe, és a búcsúé, amely sokszor sem számukra, sem számunkra nem könnyű.
„Ég a gyertya, ég, a szeretet a szívemből ki ne aludjék” – éneklik a körben ülő gyerekek, amikor némi késéssel megérkezünk a meghitt percekre. Bevallom, kissé tartottam ettől az alkalomtól, mert nem szeretem, amikor nyiladozó lelkű gyerekekre ráerőltetnek bizonyos imaformákat, és ezzel azt sugallják nekik, hogy az Istennel való találkozás csak ezen a meghatározott módon lehetséges. A téves istenkép kialakulásában komoly szerepe lehet annak, ha például nagy fegyelmet követelnek az imával még épp hogy csak ismerkedő, eleven, csintalanságra mindig kész kicsiktől, és ezzel bűntudatot keltenek bennük. A piliscsabai óvodában szerencsére jó érzékkel elkerülik ezt a csapdát, az énekek és az ima révén a szerető Atyával ismertetik meg a gyerekeket. És az asztalához invitáló Jézussal, a pásztorral, akinek szeretete megvéd.
Fotó: Kissimon István
