– Túrterebesen születtem 1923. december 26-án. Karácsonyi ajándékként érkeztem a mélyen vallásos, tízgyermekes, elmagyarosodott sváb családba. Szalmatetős házunk a templom közelében állt, ami lehetővé tette, hogy a legzordabb időkben is ministrálhassak. Idősebb nővérem, Cirilla abban az időben lett a szatmári irgalmas nővérek rendjének tagja, ami a későbbiekben családunk ifjabb tagjaira rendkívül áldásos hatással volt. Az elemi iskolában a szatmári irgalmas nővérek tanítottak, majd 1936-ban iratkoztam be a szatmárnémeti Mihai Eminescu főgimnáziumba. Osztálytársaim harmada magyar, sváb vagy zsidó származású volt. Diákkori otthonom a Lőrincz Lajos igazgató vezette katolikus konviktus volt, amely komoly lelki nevelést nyújtott a növendékek számára. A taníttatás nem kis terhet rótt egy földműves családra. Ma is különös hálával gondolok néhai Komka Vilmos kanonokra, aki önzetlenül magára vállalta a konviktusi költségeim felét. A második bécsi döntés nyomán kiegészült egyházmegyében újraindult a szatmárnémeti Magyar Királyi Katolikus Főgimnázium, melyben, nagy örömünkre, anyanyelven tanulhattunk. Ösztöndíjat kaptam, könyveket vásárolhattam. Ma is őrzöm Schütz Antal Szentek élete című köteteit, mely azóta is kedvenc olvasmányaim közé tartozik. A négy felső gimnáziumi évem szellemi gyarapodásában, hitbeli megerősítésében fontos szerepe volt a konviktusba ekkor visszatért jezsuitáknak. A gimnázium hetedik és nyolcadik osztályát már a szatmári püspökség kisszemináriuma kék reverendás növendékeként végeztem, kiforrott hivatástudattal, elkötelezettséggel készültem a papi pályára. A család vallásossága, nővérem buzdítása, a konviktusokban töltött idő áldásos hatása együttesen vezettek oda, hogy bennem soha egy pillanatig sem volt kétség életem alakulása, célja felől. Isteni kegyelem volt az is, hogy 1942-ben Barna József esperes személyében olyan plébános került a falunkba, aki szívügyének tekintette az egyházi utánpótlás ügyét. Az érettségit követően Scheffler János püspök az ő ajánlására küldött a Központi Szemináriumba, azzal a távlati gondolattal, hogy amennyiben kiérdemlem, az egyházmegyének biztosított pápai ösztöndíjjal később Rómában tanulhatok. A történelem szeszélye folytán ez csak részben valósulhatott meg. Budapestre valóban kijuthattam, patrisztikából doktori fokozatot nyertem. A párizsi békeszerződés következtében azonban szögesdrót zárta le a határt. Nem térhettem haza, és nem került sor a római tanulmányokra sem: 1950. április 16-án, fehérvasárnapon Kovács Vince váci segédpüspök szentelt pappá, első szentmisémet Körtvélyesi (Linzenbold) Ferenc volt szatmári egyházmegyés pap segítségével mutathattam be a budapesti Bokréta utcai kápolnában. Sokat köszönhetek Baróth Mihály kanonok plébánosnak, akit Scheffler János püspök a szatmári egyházmegye magyarországi részének helynökévé, a Csonka-Szatmár néven létrehozott egyházmegye kormányzójává nevezett ki. Teológus koromban, miután haza már nem térhettem, a nyarakat az általa vezetett vállaji plébánián töltöttem. Tőle kaptam az első kinevezést: Mérkre, káplánnak, 1950-ben. Ez már az intézményesült egyházüldözés, a kommunista terror korszaka volt. Fehérgyarmati hitoktatóként – Piskolti Ferenc esperes-plébánossal együtt – én is „a fekete reakció ügynöke”, „lelki csendőr” lettem: a nyíregyházi Néplapban 1953. április 8-án megjelent cikk névtelen szerzője szerint „a fehérgyarmati szülőknek az a véleményük, hogy most már elég volt a sok galádságból. Méltán követelik, hogy a gyermekkínzó papot büntessék meg méltóképpen.” Az Állami Egyházügyi Hivatal nem is késlekedett: áthelyeztetett Sátoraljaújhelyre – örülhettem, hogy nem függesztettek fel. 1957-ben Ömbölybe kerültem szervező lelkésznek, ahol újból a sok gyereket vonzó hitoktatással hívtam ki magam ellen a hivatal haragját. Ismét kitiltottak Szatmárból. Hernádnémetibe helyeztek, ahonnan 1960-ban térhettem vissza, ezúttal Tiszaszalkára. Itt kaptam, 1967-ben a kinevezést a vásárosnaményi plébániára, s lettem ugyanakkor – nagy meglepetésemre – a kerület esperese. Harminckét tevékeny, boldog év köt ehhez a városhoz, katolikus közösségéhez. Otthon éreztem magam. Szabadidőmben méhészkedtem, ami nemcsak a természet csodáiban való elmélyülést hozta számomra, hanem anyagilag is javamra vált. A közösségi léleképítés része volt a naményi templom külső és belső felújítása, a liturgikus tér átszervezése. Különösen szép emlékem, hogy a körzetemhez tartozó Gergelyugornyán a hívek összefogásával 1989-ben templomot építhettünk Szent István király tiszteletére. 1990 óta a nyíregyházi papi otthon lakója vagyok. Amikor erőm s egészségem engedi, szívesen segítek paptársaimnak. Triduumok, lelkigyakorlatok tartásával, szentmisékkel, gyóntatással… – amire kérnek, amire erőmből telik. A nyugalom és a béke szigete ez, ahol emlékeimet írogatom, olvasgatok. Nyolcvanhét év távlatából visszatekintve sok minden előtolul az időből. Túrterebes, a szülőfalu, a család. Aztán Barna József esperes-plébános. Példája, tanítása nyomán papi hivatások sora ébredt a faluban; talán imájának, égi közbenjárásának is tulajdoníthatjuk azt, hogy e katolikus közösség az utóbbi húsz évben három püspököt adott egyházunknak – néhai Reizer Pált, az újjászülető szatmári egyházmegye első, valamint Schönberger Jenő jelenlegi főpásztort, továbbá Cserháti Ferenc esztergomi segédpüspököt, a világban szétszóródott katolikus magyarok főpásztorát. Különös tisztelettel gondolok Isten szolgája Scheffler János vértanú püspökre, kinek emlékét mi, a szatmári részeken szolgáló papok évtizedeken át híven ápoltuk, égi közbenjárását kértük, boldoggá avatásáért már az ötvenes években imasorozatot kezdeményeztünk; halála napján, december 6-án, rendszeresen megemlékeztünk róla. 1956-ban felvillant a hazatérés lehetősége: Czumbel Lajos egyházmegyei kormányzó hívott, mondván, Márton Áron püspök szívesen látna a békepapoktól megtisztított gyulafehérvári teológián tanárnak. De az idők mostoha széljárása ezúttal is közbeszólt, meghiúsította hazatérésemet. Az engem útra bocsátó egyházmegye sorsát mindig figyelemmel követtem. Különösen az 1989-es fordulat után kibontakozó egyházépítő munkát. Velük örvendhettem az új létesítmények – Hám János Líceum, Lelkipásztori Központ, Szent Alajos Konviktus, Szent József Papi Otthon, Lelkigyakorlatos Ház… – létrejöttén. Könyvtáramat a líceumi diákság lelki épülésének szolgálatára ajánlottam fel, alapítványt hoztam létre a jól tanuló diákok megsegítésére, a visszanyert épület felújítását és korszerűsítését anyagilag támogattam. Mindez szerény viszonzása annak, amit egyházmegyémtől kaptam. Gyémántmisém alkalmából sem mondhatok többet, igazabbat az aranymisém alkalmából választott jeligénél: Deo gratias! Köszönöm Isten kegyelmét papi szolgálatom áldásaiért, mindazért a csodálatos ajándékért, amellyel életem során elhalmozott! Köszönöm, hogy a zord időkben is hűséges lehettem.
