Köszönetet mondva öleljük át az élet Urát!

Fotó: Vatican News

„Hited megmentett téged” (Lk 17,19). Ez a célba érési pontja a mai evangéliumnak, mely a hit útját tárja szemünk elé. A hitnek ezen az útján három szakaszt látunk, melyeket a meggyógyult leprások jeleznek: ők kérlelnek, mennek és köszönetet mondanak. Mindenek­előtt: a kérés. A leprások szörnyű állapotban voltak, nemcsak a ma is elterjedt betegség miatt, melynek legyőzéséért minden erőnkkel küzdenünk kell, hanem a társadalmi kirekesztettség miatt. Jézus korában tisztátalannak tartották őket, és mint ilyeneknek, elszigetelődve, elkülönülve kellett élniük (vö. Lev 13,46). Látjuk ugyanis, hogy amikor Jézushoz mennek, „megállnak távol” (vö. Lk 17,12). De még ha állapotuk félreállítja is őket, ők – az evangélium tanúsága szerint – „kiáltozva” kérik Jézust (Lk 17,13). Nem engedik megbénítani magukat az emberek kirekesztésétől, és Istenhez kiáltanak, aki senkit sem rekeszt ki. Látjuk hát, miként csökkennek a távolságok, hogyan lehet kiszabadulni a magányból: nem azzal, ha magunkba, az önsajnálatba zárkózunk, nem úgy, hogy azzal törődünk, mit gondolnak rólunk mások, hanem úgy, hogy kérleljük az Urat, mert az Úr meghallja az egyedül lévők kiáltását.
Azokhoz a leprásokhoz hasonlóan mi is gyógyulásra szorulunk, mindannyian. Ki kell gyógyulnunk az önbizalomhiányból, abból, hogy nem bízunk az életben, a jövőben; ki kell gyógyulnunk a sokféle félelemből; a rabságban tartó rossz szokásainkból; a bezárkózásainkból, a függőségeinkből és tapadásainkból: a játékhoz, a pénzhez, a tévéhez, a mobiltelefonhoz, mások ítéletéhez. Az szabadítja meg és gyógyítja meg szívünket, ha kérjük, ha azt mondjuk neki: „Uram, hiszem, hogy te meg tudsz gyógyítani, Jézus, vedd el bezárkózásaimat, szabadíts meg a rossztól és a félelemtől!” Ebben az evangéliumban a leprások az elsők, akik segítségül hívják Jézus nevét. Aztán kérleli majd őt egy vak is és egy gonosztevő is a kereszten: a rászoruló emberek segítségül hívják Jézus nevét, mely azt jelenti: Isten megment. Néven szólítják Istent, közvetlenül, természetesen. Ha valakit néven szólítunk, az a bizalom jele, és ez tetszik az Úrnak. A hit így növekszik, a bizalommal teli megszólítással, ha Jézus elé visszük azt, mik vagyunk, nyitott szívvel, nem elrejtve nyomorúságainkat. Nap mint nap hívjuk bizalommal segítségül Jézus nevét: Isten megment. Ismételjük meg: imádságos kérlelés, ha megszólítjuk Jézust, az már ima! Az ima a hit kapuja, az ima a szív gyógyszere.
A második szó: menni. Ez a második szakasz. A mai rövid evangéliumban egy tucatnyi mozgást kifejező ige szerepel. De a legszembetűnőbb az, hogy a leprások nem akkor gyógyulnak meg, amikor Jézus előtt egy helyben állnak, hanem csak később, mentükben: „Míg mentek, meggyógyultak”, mondja az evangélium (Lk 17,14). Az alatt gyógyulnak meg, míg mennek Jeruzsálembe, vagyis míg egy emelkedő úton haladnak. Az élet útján nyernek tisztulást, ez az út nem­egyszer emelkedik, mert felfelé, a magasba vezet. A hit megköveteli, hogy menjünk, hogy álló helyzetünkből kilépjünk, csodákat művel, ha kilépünk kényelmes meggyőződéseink keretei közül, ha elhagyjuk biztonságot nyújtó várainkat, komfortos kuckóinkat. A hit odaadással gyarapszik, kockáztatással növekszik. A hit akkor fejlődik, amikor haladunk előre, Istenbe vetett bizalommal felszerelkezve. A hit alázatos és konkrét lépésekkel halad előre, amint alázatos és konkrét lépések jellemezték a leprások útját és Námán megfürdését a Jordán folyóban [amiről az olvasmányban hallottunk] (vö. 2Kir 5,14–17). Ránk is ez áll: alázatos és konkrét szeretettel, mindennapi türelemmel, Jézust kérlelve és előrehaladva fejlődünk a hitben!
Egy további érdekessége is van a leprások útjának: együtt mozdulnak. „Mentek”, és „megtisztultak”, mondja az evangélium (Lk 17,14), mindig többes számban: a hit mindig azt is jelenti, hogy együtt megyünk, sosem egyedül! De miután meggyógyultak, kilenc megy a maga dolgára, és csak egy tér vissza köszönetet mondani. Jézus akkor kiönti egész keserűségét: „Hol vannak a többiek?” (Lk 17,17). Úgy tűnik, mintha azon az egyen kérné számon a többi kilencet, aki visszatért. Így igaz: a mi feladatunk – a mienk, akik azért vagyunk itt, hogy „eucharisztiát végezzünk”, vagyis köszönetet mondjunk – a mi feladatunk, hogy gondjainkba vegyük azokat, akik abbahagyták a járást, akik eltévesztették az utat: őrzői vagyunk távol lévő testvéreinknek, mindannyian! Közben kell járnunk értük, felelősek vagyunk értük, vagyis számot kell adnunk róluk, szívünkön kell hordoznunk őket! Szeretnél növekedni a hitben? Te, aki ma itt vagy, szeretnél növekedni a hitben? Vedd gondjaidba valamelyik távol lévő fivéredet vagy nővéredet!
Kérlelni, menni és megköszönni: ez az utolsó szakasz. Csak annak mondja Jézus, hogy „hited megmentett téged” (Lk 17,19), aki köszönetet mond. Nemcsak gyógyulást, hanem megmentést nyer. Ez azt jelenti, hogy a célba érési pont nem az egész­ség, nem az, hogy jól érezzük magunkat, hanem a Jézussal való találkozás. A megmenekülés, az üdvösség nem azt jelenti, hogy iszunk egy pohár vizet, hogy formában legyünk, hanem azt, hogy a forrásig, Jézusig megyünk. Egyedül ő szabadít meg a rossztól és gyógyítja meg szívünket, egyedül a vele való találkozás ment meg bennünket, ad teljes és szép életet. Amikor találkozunk Jézussal, ösztönösen felfakad belőlünk a „köszönöm”, mert felfedezzük az élet legfontosabb dolgát: ami nem az, hogy valamilyen kegyelmet kapjunk vagy megoldódjon egy súlyos problémánk, hanem az, hogy átöleljük az élet Urát. Ez az élet legfontosabb dolga: átölelni az élet Urát!
Jó látni, hogy ez a gyógyult férfi, aki szamariai volt, egész lényével örvendezik: fennhangon dicsőíti Istent, földre borul, hálát ad (vö. Lk 17,15–16). A hit útjának csúcspontja az, amikor hálát adva élünk. Feltehetjük magunknak a kérdést: mi, akiknek van hite, úgy éljük napjainkat mint elviselendő terhet vagy mint felajánlandó dicséretet? Arra figyelünk csak, hogy nézzük, mikor kérhetjük az újabb kegyelmet, vagy örömünket leljük a hálaadásban? Amikor köszönetet mondunk, a mennyei Atya megindul, és reánk árasztja a Szentlelket. A köszönetmondás nem udvariassági, nem jólneveltségi kérdés, hanem a hit kérdése! A hálaadó szív fiatal marad. Ha felkeléskor, a nap folyamán és lefekvés előtt kimondjuk, hogy „köszönöm, Uram”, ez ellenszer a szív elöregedésére, a szív ugyanis elöregszik, hozzászokik a rosszhoz. De igaz ez a családra is, a házastársakra: ne felejtsetek el köszönetet mondani egymásnak! A „köszönöm” a legegyszerűbb és legjótékonyabb szó!
Megszólítani, menni, köszönetet mondani. Ma köszönetet mondunk az Úrnak az új szentekért, akik hitben jártak, és akiket közbenjárókként kérlelünk. Hárman szerzetesnővérek, és megmutatják, hogy a szerzetesélet egy szeretetút a világ egzisztenciális perifériáin. Szent Marguerite Bays ellenben varrónő volt, és azt tárja fel előttünk, mekkora ereje van az egyszerű imának, a türelmes elviselésnek, a csendes odaadásnak: ezeken keresztül az Úr felgyújtotta benne, az ő alázatában, a húsvét ragyogó világosságát. Ez a mindennapi életszentség, melyről Newman bíboros beszél, aki azt mondja: „A keresztényben egy mély, csendes, rejtett béke él, melyet a világ nem lát. […] A keresztény vidám, nyugodt, jó, kedves, udvarias, természetes, szerény; nem támaszt igényeket, […] magatartása annyira távol áll a hivalkodástól és a mesterkéltségtől, hogy első pillantásra könnyen tarthatjuk egy teljesen szokványos embernek” (Parochial and Plain Sermons, V,5). Kérjük, hogy mi is „kedves fények” legyünk a világ sötétségében! Jézus, „maradj velünk, és mi úgy ragyogunk majd, ahogyan te ragyogsz, úgy ragyogunk, hogy világosság leszünk másoknak” (Meditations on Christian Doctrine, VII,3). Ámen.

Fordította: Tőzsér Endre SP