– A jazz hazai kultúrtörténete, a szakirodalom általában arról szól, hogy milyen nagy lemaradással indultunk itthon. Mintha csak az 1960-as évek „intézményesülésétől”, a jazzlegendák mind gyakoribb látogatásától kezdődne nálunk e műfaj időszámítása. Pedig már a két világháború között fellépett Budapesten Paul Whiteman és zenekara; többek között a New York Kávéházban, a Városi (a mai Erkel) Színházban és a Zeneakadémián is tartottak jazzesteket. Vagyis nem mondhatjuk, hogy lemaradtunk volna Nyugat- Európától. Más kérdés, hogy 1945 után egy ideig nemkívánatos, rendszeridegen, majd „megtűrt” zenének számított a jazz…
– Én is úgy tudom, hogy már a két világháború között megjelent nálunk az a fajta tánczene, amelyet ugyan nem lehet összehasonlítani a mai értelemben vett jazz-zel, mégis megalapozta a műfaj jövőjét. Kevesen tudják, hogy az ötvenes években a később világhírűvé vált zongoraművészünk, Cziffra György is rákényszerült arra, hogy bárokban, lokálokban játsszon. Groteszk. Egy zseni a pesti éjszakában. De nem ő volt az egyetlen. Az élő zenét gyakran kiváló művészek szolgáltatták a különböző vendéglátóhelyeken. Hihetetlenül magas szinten folyt a muzsikálás. Akik akkoriban zenekarvezetők voltak, mind Zeneakadémiát végeztek, nagyszerűen olvastak kottát, partitúrát, ugyanúgy tudtak klasszikus műveket játszani, mint jazzt. Az volt a magyar jazztörténet kezdete. Az ötvenes-hatvanas évek folyamán a jazz végképp különvált a tánczenétől, megjelentek az igazi jazz-zenészek, akik ha játszottak is szórakoztató zenét, csak „kényszerből”, alkalmanként.
– Ön tanítja is a jazzt. Hogyan látja a műfaj jelenét, jövőjét?
– Meg kell említenem Gonda Jánost, aki fantasztikus pedagógus, zongoraművész, zeneszerző, szakíró. Lényegében neki köszönhetjük, hogy úgy él és virágzik itthon a jazz, ahogy Lengyelország kivételével egyetlen más kelet-európai országban sem. Személyes tapasztalataim vannak Szlovákiából, Romániából. Hozzánk képest mindenütt lemaradásban vannak, mert vagy egyáltalán nincs intézményes jazzoktatás, vagy ha van is, nem annyira komoly színvonalú. Ezért a közönség ritkábban találkozhatott a műfajjal és sokkal kevesebb képzett jazz-zenészük van. Kijárunk tanítani Székelyföldre, Romániába. Éppen most kaptunk meghívást jövő nyárra egy bukaresti táborba.
A Gonda János által megszervezett oktatás, a jazztanszak már közel ötvenéves múltra tekint vissza. Ha belegondolunk, milyen sokan végeztek időközben, akik aztán széles körben tudták népszerűsíteni a műfajt… Továbbá rendkívül fontos kiváló cigány zenészeink jelenléte, akik a jazzre is erőteljesen hatnak. Ezt a zenét is nagyszerűen művelik.
– Folyamatosan polémia tárgya, hogy a jazzt hova sorolják: „könnyű” – vagy „komoly” zene”? Jóllehet már önmagukban e meghatározások is illetéktelenek és zavarkeltők…
– A jazz egyértelműen komolyzene, abszolút értelemben. Úgy érzem, hogy Bartók után kicsit megtorpant a klasszikus zeneszerzés. Ismerünk egy sor remek komponistát, de sokan közülük mintha elvesztették volna az ihletet, nem látják a továbbvezető utat, és még mindig csak a próbálkozás időszakánál tartanak. A szerepet nagyrészt átvette a jazz. A mostani vezető jazzművészek gyakorlatilag azt a fajta tudást birtokolják, amit egy klasszikus zenész, klasszikus komponista. Az improvizáció által gyakorlatilag folyamatosan zenét szerzünk; és olyan eszközöket, technikákat használunk, amilyenek a legmodernebb klasszikus zenében hallhatók. Ami pedig a legfontosabb: nekünk, jazz-zenészeknek élő kapcsolatunk van a közönséggel, hisz rengeteg koncertet adunk, míg a kortárs klasszikus zeneszerzőknek ritkán van alkalmuk arra, hogy új műveiket bemutassák a nyilvánosságnak.
– Hogyan lehet bevezetni az érdeklődőket a jazzbe? Önnek előadóművészként is nagy gyakorlata van ebben. Mi a módszere?
– Olyan szempontból szerencsém van, hogy elég nyitott gondolkodású vagyok, és a jazzen belül is sokféle stílust játszom, ami elősegíti, hogy az átlag zenehallgatók felé is közeledni tudok. A módszer egyszerű: feltett szándékom, hogy a közönséggel – legyen szó gyerekekről vagy felnőttekről – megértessük, mi is ez a zene. Fellépéseink során sokat konferálok. Legtöbbször elég egy kifejező cím, olykor beavatom a hallgatót az adott jazzdal háttértörténetébe. E kis fogódzópontok már elegendőek, hogy az emberek kapcsolatba kerüljenek ezzel a zenével. De számos olyan előadást is tartunk, amikor alapjaitól elmagyarázzuk, mit is csinálunk a színpadon, hiszen sokan a „káoszban” nem látják-hallják a rendet. De akár két mondattal is segíthetünk a megértésben, ha azt mondjuk: „Most eljátszunk egy témát, amely a végén ismét elhangzik majd. A közte lévő részben pedig szigorú rend szerint improvizálunk…”
– A világ összes kincse című, tavaly kiadott hangoskönyvük egy jazz-mesejáték… A gyerekeket nehezebb megszólítani?
– Velük még könnyebb a dolgunk, hiszen őket egyáltalán nem érdekli, hogy minek hívják a zenét, amit hallgatnak. Egy érdekes számukra: tetszik nekik, vagy nem? A hangos mesekönyv ötlete onnan indult, hogy kapcsolatba kerültem Bátky András íróval; meseimprovizációkat csináltunk. Kihívtuk a gyerekeket, akik választhattak maguknak szerepet, Batmantől Háry Jánoson át a 6-os villamosig… – mert ilyen is volt. Gyorsan írtam mindenkinek egy-egy rövid zenei témát, András elindított egy mesét; a történetet, az adott figura sorsát a gyerekek menet közben is alakíthatták… A sikeren felbuzdulva elhatároztuk: készítünk egy jazz-mesejátékot. A hangoskönyv Rofusz Kinga nagyszerű illusztrációival jelent meg. Az első próbafelvételeket megmutattam a barátaim gyerekeinek, akik nagyon élvezték ezt a fajta zenét; sőt rajtuk keresztül a szülők is megszerették a jazzt. A CD után színpadi előadás is született; a gyerekek együtt játszhatnak velünk. Úgy éreztük, ez egyfajta misszió lehet. Ha a gyerekek korán találkoznak a zenével, az elültetett mag kikelhet. Az biztos, hogy nem lesznek elutasítók.
– A felnőtteknek szánt „ismeretterjesztő koncertek” is ígéretesek?
– Nekik jazz-kívánságműsorokat szerveztünk. A közönség előre kért dalokat; nem jazz standardeket, hanem klasszikus darabokat, népzenei műveket, popot, rockot, akármit… – mi pedig feldolgoztuk trióban. A koncerteken azonnal felismerték a kért dalokat, másrészt azt is megtapasztalhatták, hogy mennyire másképpen szólhatnak az ismert dallamok. Vagyis a közönség a gyakorlatban éli át, hogy mi történik jazz gyanánt. Itt megint a misszió szót kell hogy használjam, mert így is sokakat sikerült megnyernünk a műfajnak. És ez oda-vissza működik. Volt fiatal, aki elmondta, hogy Mozart Requiemjének Lacrimosa-tételét nálunk hallotta először, és annyira tetszett neki, hogy szeretné eredetiben is megismerni. Egy idősebb úrnak pedig az egyik ABBA-sláger tetszett meg általunk; addig ugyanis csak klasszikus zenével foglalkozott… Kezet kell nyújtanunk az embereknek, közeledni hozzájuk, ami nem jelenti, hogy zenei kompromiszszumokat kötnénk. A gyerekeknél sem. Nekik is felnőtteknek szóló zenét játszunk, nem pedig valamiféle lebutított változatot. Hitelesek akarunk lenni.
– Önt kik „befolyásolták”, kiket hallgat szívesen?
– A zongoristák közül itthon mindenekelőtt Szakcsi Lakatos Béla hatott rám, akitől volt szerencsém tanulni is. Elképesztően jó pedagógus; ugyanolyan jó, mint amilyen kiváló jazz-zongorista. Prunyi Ilonánál kezdtem újra a zongorázást, általa sikerült eljutnom oda, ahol ma tartok. Tanári, zenei és emberi értelemben egyaránt sokat köszönhetek neki. A külföldiek közül csak olyanokat tudnék kiemelni, akiknek a nevét minden jazzrajongó ismeri; idolok, mint Keith Jarrett vagy Chick Corea. Minden jazz-zenész sokat merít a klasszikus zenéből. Nekem is nagyon fontosak az olyan meghatározó szerzők, mint Bach, Mozart, Bartók, Debussy. Munkásságuk élő része a mai jazz-zenének. Ezért is állítom, hogy a jazzt csak komolyzenének szabad nevezni.
– Szinte lehetetlen nyomon követni a fellépéseit. Folyamatosan úton van, játszik szólóban, duóban, trióban, csapatban; zenét szerez, tanít… Mi mindennel van telve a naptára?
– A trió februári megszűnése után találtam két művészt, Fonay Tibort és Gálfi Attilát, akikkel újabban együtt játszom. Kezdődik a jazz-kívánságműsor projekt második fejezete. Nyáron szeretnénk felvenni az új CD-t, most gyűjtjük a kívánságokat. Készülök egy szerzői lemez megírására is, minden számot más zenészekkel, művészekkel szeretnék előadni.
Új csapásirány, hogy idén áprilisban a Müpában bemutattuk a Recirquel társulat modern, „új cirkuszi” produkcióját. A kísérőzene komponálására engem kértek fel; a tavaszi fesztiválon pedig jön a folytatása. Az artistacsapat új darabja ugyancsak hatalmas kihívás, nagy munka, a korábbi is majd fél évig tartott.
A többi pedig… – amit az élet hoz. Nyitott vagyok. Mindig szeretek új emberekkel játszani. Megy tovább a trió, és a többi formáció. Csak ismétlem magam: hagyom, hogy történjenek a dolgok. Ha két jazz-zenész találkozik, akik korábban nem ismerték egymást, és leülnek a hangszereik társaságában, néhány perc múlva akár már játszhatnak is. Ez a műfaj így lett kitalálva…
